Szerző: Szőke Mária Feltöltés dátuma: 2011.11.22.

Mónika

– Így képzelted el az életed? – A kérdés száll a levegőben, Mónika szemét keresem, kint lassan alkonyodik, akkor se látnám jól, ha rám nézne. Hirtelen visszafelé peregnek az évek, az életére gondol, amely nem volt mindig célokkal és tervekkel gazdag. Nem hallja az apró zajokat, lehull a megszokott mosolygás, aztán szótlanul rám veti a szemét. Amikor megszólal, olyan biztosan, kerek mondatokban, határozottan összegez, mint aki a váratlan csendben elsimította a gondolatokat.

– Nem, nem így gondoltam – mondja.

A másik szobában a nagymama a csivitelő Lilivel játszik, a küszöbnél a cipőtalpát csiszolja Dominik, most jöttek meg apuval. A szeme sarkából les az idegen nénire, még nem döntötte el, mit gondoljon rólam.

Mónikát régóta ismerem, tudom, nemegyszer ugyanígy kivárta, mikor lesz vége a záporozó kérdéseknek, s a felére sem adott választ. Zavarba ejtő volt a csendessége. A férjét, Zoltánt is évek óta ismerem, és most itt látom az aprókon harmonikus vonásaikat. Hogy ki kire hasonlít, nem játsszuk el, mert annyira egyértelmű: a kisfiú inkább az apjára, a kislány mintha-mintha Mónikára. Vagy fordítva?

– Mónika, olyan csinos, karcsú vagy, ez hogy sikerült?

Előbb a futópadra mutat, aztán mosolyodik el:

– Mozogtam, edzettem. Meg a kicsik után is rohangáltam.

Szót se ejt róla, hogy a nagy lakást is rendben tartotta. Csak arról, hogy mindent, amit egy kismamának tennie kell, tette. Igaz, édesanyja nagy-nagy segítségével. Ahogy még sosem volt ilyen légiesen karcsú, mint most, a két kicsi születése után, ilyen beszédes, közvetlen, áradó sem.

– Tudod, mennyire megváltoztál? – csodálkozom rá, s ő mosolyogva bólogat…

– Mindenben – teszi hozzá. Erre példát is észlelek rögtön, mert kifejti: amióta lefogyott, kisebb az inzulinigénye, mennyivel jobban érzi magát, milyen jó ettől a közérzete. S hogy mosolygok némán, hozzáteszi:

– Jó-jó, mondták, hogy így lesz!

Mónika tizenkét éves volt, amikor a rosszullétei után kiderült az ok, cukorbetegség. A szülei se tudták, mi ez. Ő meg? Mint aki ellenséggel néz szembe… mintha perbe-haragba keveredett volna a világgal. Titkolni próbálta betegségét. Az iskolában a mosdóban adta be magának az inzulint. Meg ne tudják! A faluban se hordják szét a hírt! A legrosszabbkor, a serdülőkor hullámvölgyein akaszkodott össze az ellenséggel. Amikor mindig mindennek az ellenkezője a jó, az igaz. Nem szabad annyi édességet enni? Pont, amikor a boltban a pultok roskadoztak az eddig csak a csábító reklámokból látott csokiktól? Bounty, Snickers… hogy ő erről lemondjon? A szülei hoztak Ausztriából, mert akkor még csak ott lehetett kapni, diabetikus édességet. Az nem kellett. Az igazi kellett! És csak lassan törődött bele… hogy nem lehet.

Középiskolássá kellett cseperednie, mire végre nem rejtőzködött többé osztálytársai előtt. Semmit se tudtak a diabéteszről, zavarba ejtően semmit. „Te fekete hajú vagy, ő magas, én meg cukorbeteg”– okította őket Mónika az emberek sokféleségére. De a betegségével nem volt jóban.

– Kicsit könnyelmű voltam – mondja, s ahogy ránézek, kisimítja az igazságot:

– Na, jó… nagyon.

Ha most megkérdezném gondozóorvosát, dr. M. Lászlót, rábólintana: sokszor nem tudta a kislány szótlanságától, hallgat-e rá. Pedig őrá hallgatott. Nagyjából. Vagy legalábbis megfogadta, hogy mindent betart.

– Könnyelmű voltam – mondja most Mónika. – Nem volt nekem semmi bajom, nincsenek szövődményeim, akkor meg… Ezt gondoltam, bizony. És én okos, nem mindig tartottam be a diétát.

– Amikor kisbabát vártam, megváltozott minden. Dr. S. Anikó professzorasszony, aki gondozásba vett, szigorú volt, az igaz, de a bébivel nőtt a felelősségérzetem is. Régen nem tudtam betartani, hogy naponta hatszor egyek, mérjek, pontosan adagoljam az inzulint. Most őérte tettem, a kisfiamért. Minden utasítást elfogadtam, vigyáztam, mégis nagyon meghíztam. Domi 4500 grammal született, Lili 4300-al, de úgy mondták, cukorbeteg édesanyáknál ez így van. Két év a különbség köztük, egymás után jöttek, nem győztem magamra és rájuk vigyázni.

– Szülés után az inzulinszükségletem nagyon lecsökkent. Ezt nem volt egyszerű megszokni. – mondja Mónika. – Mindegyik gyermekemet egy évig szoptattam. Jól voltam ezalatt is, de egyik reggel, még mikor Domi volt újszülött, a reggeli szoptatásnál hipóztam. Még az a szerencse, hogy a férjem észrevette, és tudja, mit kell ilyenkor tenni, különben nagy baj is lehetett volna.

Mónika a gyerekekre nagyon vigyáz, gondosabb velük, mint saját magával volt a kezdetekben. Már vizsgálták őket a budapesti I. sz. Gyermekklinikán, így aztán nem titok, hogy a cukorbetegségre való genetikai hajlamot mindkét gyermek hordozza. Eszerint kell táplálni őket, a gondos szülők és nagyszülők óvják őket a cukrozástól, szörpözéstől. Nem is nagyon ismerik az édes ízt. Bár mióta Dominik óvodás, változott ez is, hiszen minden gyerek születésnapját édességgel ünnepli a kis közösség. A kisfiú lassan-lassan talán megérti, hogy keveset, csak nagyon keveset egyen a tortákból. A müzlit viszont nagyon szereti.

A közeli hetekben Dominik okozott nagy ijedséget: csak szaladt és pisilt, napjában többször, és sokat. Igaz, nem ivott szokatlan mennyiséget.

– Rá tudtam venni a vonakodó gyereket egy mérésre. 9,2 volt az eredmény! Megnéztem Lilinél is, szegénykém ő jobban tűrte a szúrást, hát neki meg 2,2-t mutatott! Domit rábeszéltem, mert kézmosás nélkül szúrtunk, hogy kézmosás után nézzük meg újból, most nála is 2,2-t jelzett a gép. Őrület! Az volt a felszabadulás, amikor észrevettem, hogy a tesztcsík lejárt! Az újjal mikor megmértem: mindkettő cukorszintje normális volt! De azóta még jobban vigyázok rájuk.

– Most már könnyű, hogy egy kicsit nagyobbak – mondja Mónika. De mikor Lili megszületett, Domival nem lehetett bírni. Minek szoptatom én azt a kicsit, amikor ő akar velem játszani? Kimondhatatlanul féltékeny volt. Most már, hogy együtt tudnak játszani, jól megvannak.

Mónika úgy érzi, ha az utóbbi években valami nagyon hiányzott, az az alvás. Jókora a hiánya. Mire elmúltak a kisbabás éjszakák, a felsírások, következtek a kisgyerekek éjszakai költözései. Ez máig tart. Dominik már két órakor a szülői ágyba kéredzkedik, Lili rendszerint háromkor érkezik. Édesanyjuknak pedig másnap arra kell vigyáznia, hogy álmosan is betartsa a diétát, mert hát a fáradt, energiahiányos ember többet enne.

Nagyszülők nélkül nehezebb lenne a világ, és Mónika szülei, akik itt laknak a harmadik házban, sokszor vannak segítségükre, meg Zoltán édesanyja is sok időt tölt a gyerekekkel. Mónika férje, Zoltán csaknem egész nap dolgozik, ez Mónikának se nagy öröm, azt mondja, nem jó ez az életforma, szeretne jönni-menni, örülne, ha az egész család többet lenne együtt. Néha türelmetlen emiatt, a lobbanékonysága a régi, ezt elismeri, csak ma már azt is, hogy sokszor nincs igaza. Zoltán sokat dolgozik a családért. A gyerekek is éreztetik apuval: hiányolják. Mit lehet tenni, amikor manapság annak kell örülni, hogy van munkája? Ezt még az aprók adó-vevője nem fogja.

Nézhetjük innen, nézhetjük onnan, de az a valóság, hogy Mónika keveset tud foglalkozni önmagával, állapotával. Mert gyorslábon jár az idő, és mindig több a tennivaló, mint ami a napokba belefér. Gyakran fáradt. Bár éppen húsz éve cukorbeteg, nem hiszi azt magáról, hogy mindent tud, mindent jól csinál. Csak ritkán jut el a szakrendelésre. Csak nem gondol egy állapotfelmérésre. Csak és csak.

– Tudom, hogy felelős vagyok magamért, jobban, mint eddig, hiszen itt vannak a kicsi gyerekeim – mondja, saját maga meggyőzésére is, és fogadkozik, hogy másképp lesz ezentúl.

Hát erre kérdeztem rá Mónikánál: így képzelte el az életét?

A gyerekekre néz, amikor gondolatai visszaröppennek az elmúlt évek emlékeiből, és határozottan mondja:

– Nem! Egyik gyereket se terveztük, féltettek is, mert nem készültem fel előre. Nem, nem gondoltam soha, hogy nekem két gyerekem is lesz. De boldoggá tesz. Jól érzem magam!

Szőke Mária


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!