Amitől felmegy a cukrom…
A fenti címet olvasva talán többekben felvetődik: bizonyára csokitortáról, krémes-hegyekről, tojáslikőrről, whiskyvel „megbolondított” ír kávéról és azok elfogyasztásáról írok majd. Sietve jelentem: erről szó sincs! Olyan történeteket „gyűjtöttem”, amelyeknek középpontjában cukorbeteg sorstársaimat ért sérelmek állnak. A támadások meggondolatlanul és szégyenérzet nélkül irányultak diabéteszes nőkre, férfiakra, kamaszokra, kisgyermekekre, idősekre és fiatalokra. S időnként olyanok is elkövették ezeket, akiknek hivatása az empátia, a másik elfogadása, a szeretet közvetítése…
A történet helyszíne egy kisvárosi középiskola. A végzős osztályban – osztályfőnöki órán – a diákok arról beszélnek, ki hogyan képzeli a jövőjét, milyen foglalkozást választ majd magának. A beszélgetésen meghívott vendégként részt vesz az iskolaorvos is (nagy tapasztalattal rendelkező ötven év körüli nő). A hangulat bensőséges, a lányok és fiúk őszintén vallanak elképzeléseikről, álmaikról, vágyaikról. Egyszer csak egy hosszú barna hajú, magas lány kerül sorra.
– Én középiskolai tanár szeretnék lenni. Legszívesebben angolt tanítanék, de érdekel a történelem is. Ezért mindkét szakot megjelölöm majd a felvételi lapomon.
– Te cukorbeteg vagy, ugye? – kérdezi váratlanul a doktornő.
– Igen – feleli meglepetten a lány, és nem érti a kérdést.
– Akkor nem javaslom a tanári pályát – hallatszik az ítélet a megsűrűsödött csöndben. – A diabétesz ugyanis kizáró ok. Mi lesz, ha egy tanóra közben lemegy a cukrod, és rosszul leszel?
Reggel hét óra, az egyik megyei kórház valamelyik szakrendelése. Sokan várakoznak türelmesen, köztük fürdőköpenyben, nagy pocakkal, egy fiatal kismama is. A szülészeten fekszik, csak erre a vizsgálatra küldte ide az orvosa.
Amikor az asszisztensnő kijön, a többiekkel együtt ő is odaadja a papírját, és udvariasan megkéri a nővért, ha lehetséges, szeretne az elsők között bekerülni, mert cukorbeteg, és legkésőbb fél óra múlva reggeliznie kell az osztályon. Úgy tűnik, a fehér köpenyes hölgy „vette az adást”. Eltelik néhány perc, megkezdődik a rendelés. Behívják az első pácienst, majd a másodikat, a harmadikat, a negyediket. Eltelik húsz perc, huszonöt, majd harminc is. Ekkor ismét megjelenik az asszisztensnő az újonnan érkezett betegek papírjaiért. A kismama változatlan udvariassággal másodszor is megkéri, vegyék figyelembe, hogy ennie kell. A nővérke csöppet sem megértő, láthatóan kisebb dolga is nagyobb ennél. Sértett arccal visszavonul. Ismét eltelik néhány perc (talán tanakodnak odabent), majd a rendelőből a nyitott ajtón át megvetően kiált ki egy erőteljes hang:
– Na, jöjjön be az a cukorbeteg!
A következő történet szenvedő alanya egy ötéves kisfiú. Középső csoportos koráig – nővérét követve – egy kisváros gyakorló óvodájába jár nagy örömmel és lelkesedéssel. Amikor szinte egyik napról a másikra kiderül, hogy cukorbeteg, és szülei magukhoz térnek a döbbenettől, édesanyja bemegy a vezető óvónőhöz, hogy részletesen elmesélje, mit is jelent a diabétesz. Felajánlja, hogy mindennap főz kisfiának kiszámolva a szénhidrát-, zsír- és fehérjeértékeket (hiszen nem kívánja, hogy miattuk felboruljon az étkeztetési rend), lehetőleg ugyanazt, amit a többi gyerek ebédel (hogy véletlenül se legyen megkülönböztetett helyzetben diabéteszes csemetéje), s az ebédet minden reggel magukkal viszik az oviba. Arról is beszél, mit kell tenni, ha játék közben lemegy a kisfiú cukra, s megmutatja a kis szekrénybe, kis nadrágba, kis kabátba gondosan bekészített szőlőcukrot.
A vezető óvónő reagálása úgy éri az édesanyát, mint derült égből a villámcsapás. A hivatását hosszú ideje gyakorló pedagógus(?) azt kéri: vigye másik óvodába a kisfiút, mert „ők nincsenek felkészülve a fogyatékos gyerekek ellátására”. Az anyuka újra próbálkozik, döbbenten magyarázkodik, hogy a cukorbetegség nem fogyatékosság, de minden kísérlete hiábavaló. A gyakorló óvoda első embere hajthatatlan: eltanácsolja az intézményből az ötesztendős kisfiút.
A történet végül happy enddel ért véget: a felháborodott és kétségbeesett szülők – barátaik révén – találtak egy másik óvodát, ahol nem jelentett problémát a cukorbetegség ténye. A kisfiút egyenrangúnak tekintették a többi gyerekkel, s az óvónők azt tették, ami a dolguk: maximálisan együttműködtek a szülőkkel a fiúcska érdekében, s derűs, harmonikus környezetben, szeretettel és gondoskodva nevelgették szépre, jóra…
Módos Anikó
