Feltöltés dátuma: 2011.11.22.

Joslin-díjazottak

Joslin-emlékérmes hőseink – Juranovics Józsefné, Judit

Az ő érdeme, hogy 2009 tavaszán Győrben oly sok, több mint 40 éve diabétesszel élő sorstárs találkozhatott egymással. (A rendezvényről lapunk is beszámolt.) A Diabetes születésnapján ő is átvehette a Joslin-emlékérmet. Most az ő életével ismerkedhetnek meg.

Négyévesen (1952-ben), boldogan vittem haza az óvodából a cseresznyét, amit az óvoda kertjében szedtünk. Örömömben anyámék nem osztoztak, mert a cseresznye éretlen volt. Gyümölcsszedés közben jól beettem belőle, néhány nap múlva megbetegedtem. Csiba doktor bácsi – aki a szomszédos falvakkal együtt a mi falunk felnőtt és gyermek betegeit is ellátta – azonnal laborba küldött. Kiderült, hogy fertőző májgyulladásom van. Azonnal a soproni kórház fertőző osztályára utaltak. Halványan annyira emlékszem, hogy ketten voltunk egy bezárt „üvegkalitkában” és az ápolón kívül senki sem jöhetett be oda. Rengeteget sírtam. Hat hét után engedtek haza, úgy tűnt, minden rendben van.

Pár hónap elteltével furcsa tüneteim lettek. Nem volt étvágyam, rengeteg vizet ittam, sokat pisiltem, és elkezdtem fogyni. A körzeti orvos az elmesélt tünetek alapján cukorbetegségre gyanakodott. Csornán, a laborvizsgálat után szüleimmel tudatták, hogy gyermekük cukorbeteg lett.

Gyermekévek

Falusi gyermekként „fehér hollónak” tekintettek. Az akkori felfogás szerint nekem semmit sem szabadott, amit a többi gyereknek igen. Az inzulin beszerzése is nagyon bonyolult volt. Ahhoz, hogy megkaphassam a havi szükséges mennyiségemet, az inzulin-nyilvántartó kartonomat el kellett küldenünk Sopronba, majd az ottani nyilvántartó küldte meg első időben az inzulint, később ugyanígy a receptet.

A gyakori hiányzások az iskolából szerencsémre a tanulásban nem okoztak gondot. Így az általános iskolát jó eredménnyel végeztem. Pedig, jaj de sokszor voltam olyan rosszul – általában, mert kevés tízórait ettem –, hogy a tanító néni nem bírt velem. Mint a legtöbb cukorbeteg, ha alacsony a vércukorszintje, én is mindig be akartam bizonyítani, hogy nincs semmi bajom. Amikor észlelte a bajt, a tanító néni kérte, hogy egyek tízórait, de már félig öntudatlanul rendszerint agresszívan tiltakoztam, és erősködtem, hogy jól vagyok. Ilyenkor nem maradt más lehetőség, mint hogy valamelyik osztálytársam hazakísért. Előfordult, hogy menet közben összeestem, mert már járni sem tudtam.

Az akkori diétás tanácsok szerint főként zsíros húst ehettem kevés kenyérrel vagy krumplival. Ezt édesanyám mindig kimérte. Egy alkalommal nem volt senki sem otthon, amikor nagyon megkívántam a kristálycukrot. A kredencben meg is találtam, leültem a földre a konyhánk közepén, és két marékkal tömtem magamba. Szerencsémre anyám betoppant, nagyon kikaptam, persze csak szóban, de nekem rosszabb volt, mintha megvertek volna. Szüleim viszont akkor megfogadták, hogy semmit sem tiltanak ezután tőlem. Mindenből ehettem egy picit.

Középiskolás koromra Győrbe kerültem rokonokhoz, majd albérletbe. Annak ellenére, hogy osztálykirándulás helyett én a kórházi ágyat nyomtam, sikerült a technikumi érettségim.

1967 márciusában találtam csak munkahelyet, mivel betegségem mindenütt megbélyegzett. Első munkahelyemen tudták, hogy cukros vagyok, de amikor 1972. március 1-jén Győrben kezdtem el dolgozni, már nem mertem megmondani. Mindenképpen bizonyítani akartam, hogy vagyok olyan stabil munkaerő, mint más. Ami igaz is volt, mert a nagy fertőzések, vírusok engem széles ívben elkerültek.

Tragédiák – szerencsével

Húszéves lehettem, amikor a Győr–Sopron közötti vasúton utaztam. Csornán kellett volna átszállnom egy másik vonatra. Lement a cukrom és elaludtam. Amikor a kalauz felkeltett, aléltan kaptam észbe, hogy már Csornát is elhagytuk és Rábatamási vasútállomás következik. Bambán és kétségbeesve szálltam le, pánikba estem. Leültem a vasútállomáson és elkezdtem sírni.

A gondviselés itt is megsegített, valaki megszólalt mellettem:

– Miért sír? Tudok segíteni? – ötven év körüli bácsi állt mellettem. Egyik kezében egy nagy doboz, a másikban demizson.

– Nekem sürgősen ennem kellene, mert cukorbeteg vagyok, és lement a cukrom – mondtam hüppögve.

– Ha csak ez a baj, ne bánkódjék! Annyit ehet, amennyit akar – kinyitotta a dobozt, tele volt süteménnyel.

– Vegyen nyugodtan! Lakodalomból jövök, van itt elég. Ha meg utána megszomjazik, megkínálom egy kis borral.

Cukorbeteg létemre miért nem vittem magammal ennivalót? Volt a táskámban, de aki volt hipo közeli állapotban, tudja, hogy ilyenkor az ember még a saját nevét sem tudja, hát még azt, hogy mi van a táskájában.

1974-ben nyáron épp rettentő hőség volt. Behipóztam, hogy az eszméletemet is elvesztettem (összerogytam a híd lépcsőjén). Egy cigányasszony zöldséget árult a híd lejáratánál, észrevett, szólongatott, majd elfutott a termálfürdőhöz, és kihívta a mentőket.

Nem is lett volna semmi probléma, ha ismerős mentős jön (éjszakai hipózásaim miatt sok győri mentős személyesen ismert). Rosszullétem tünetei hasonlítottak a részegséghez, ezért úgy döntöttek, bevisznek a kórház kijózanító osztályára. Ott a vérvétel után azonnal vénásan szőlőcukrot adtak, mint az alkoholmérgezetteknek. Az első adag után kezdtem éledezni és nagy nehezen kinyögtem, hogy cukorbeteg vagyok. A doktornő csak annyit mondott: mindkettőnknek nagy mázlija volt! Akkor tudatosult bennem, hogy mindenhol rács van az ablakon, az ajtókon viszont nincs kilincs. A doktornő – mivel vihar is közeledett és némi lelkiismeret-furdalása is volt – mentőt hívott, hogy hazamehessek. Ekkor persze ismerős mentős érkezett, aki rögtön megkérdezte: maga mit keres ezen az osztályon? Az eset után megkerestem a cigányasszonyt, és hálás szívvel mondtam neki köszönetet, amiért megmentette az életemet.

Eszter születése

1979. május 12-én férjhez mentem. Szeptemberben terhes lettem, és mivel Győrben a cukorszintemet nem tudták beállítani, az igazgató főorvos segítségével felkerültem Budapestre, az I. számú Belklinikára, majd az OTKI Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájára. Odaérkezésem után azonnal humán inzulinra állítottak át. Ekkor láttam először betegtársaimnál saját használatú, külföldről szerzett vércukormérőt. Tulajdonképpen a terhességem időszaka alatt, a két klinika között ismertem meg igazából a cukorbetegség rejtelmeit. A betegenkénti étkezési időpontok rendszeres betartása csodálatosan működött az osztályon belül. Ezek az újítások elsősorban Magyar professzornak, az igazgatónak és dr. Tamás Gyula osztályvezetőnek voltak köszönhetők. Rengeteget tanultam betegtársaimtól is. Végül is a sok nehézség és bonyodalom után, 1980. május 20-án 2650 g-os leánygyermeket hoztam a világra, dr. Egyed Jenő adjunktus segítségével, aki a császármetszés mellett döntött. Ez az időszak a bonyodalmai és a nehézségei ellenére is életem egyik legcsodálatosabb időszaka volt. Ismét bebizonyosodott előttem, hogy amit az ember nagyon szeretne és saját életét nem kímélve megpróbál, az megvalósulhat.

Eszteremmel 3 éves koráig félévente jártunk kontrollvizsgálatokra. Szerencsére eredményei tökéletesek voltak. Vércukorral kapcsolatos problémája a mai napig nincs, igaz tökéletesen táplálkozik, 27 évesen 43 kg.

A tudomány segítségével az inzulin-beadási műszerek rohamos tempóban kezdtek fejlődni. Az egyszer használatos tűk és a műanyag fecskendők bevezetése után sokkal könnyebb volt, hiszen nem kellett a tűket és a fecskendőt otthon kifőzni. A másik óriási segítség az volt, hogy 1988-ban megvettem az első vércukor-ellenőrző készüléket.

Inzulinérzékenység és hét szívkatéterezés

1991 májusában reggel munkába menet rosszul lettem, hátsó fali infarktusom volt. A győri kórházból az Országos Kardiológiai Intézetbe utaltak, ahol megkatétereztek, majd ballonos tágítást végeztek. A vércukorértékeim változatlanul labilisak voltak. 1993-ban átjöttem a győri diabétesz-gondozóba, ahol dr. Hidvégi Tibor főorvos segítségével áttértem a napi négyszeri inzulinra.

2003 áprilisában, mivel eredményeim ugyancsak nem voltak tökéletesek, 3 napos CGMS vizsgálatot készítettek. A készülék hasfalba szúrt tű segítségével folyamatosan mérte a vércukromat, úgy, hogy az inzulinbeadásokat és az étkezéseket én regisztráltam, mellette pedig az ujjbegyből magam is néztem a cukorértékeket. Hidvégi főorvos úr javaslatára átállítottak egy újabb inzulinra. Ez a beállítás sem volt nekem kedvező. Elkezdtem fogyni, ami nagyon megijesztett. Kiderült, az este beadott inzulin nálam nem egyenletesen szívódik fel, így hajnali 4 és 5 óra között folyamatosan hipóztam. Délelőtt a Somogyi-effektus miatt az egekben járt a cukrom, 15 és 18 mmol/l körül.

További inzulinkísérleteimmel ott kötöttem ki, hogy ötszöri beadással egy másik inzulinnál maradtunk. Ezt a beállítást dr. Vinkovics Szilárd vállalta, aki pillanatnyilag is gondoz. Közben az is kiderült, hogy 1 egység növelése vagy csökkentése is nagy galibát okoz nálam, így egy kedves doktor úr segítségével sikerült olyan gyermek-pent szerezni, ami fél egységeket is mér. Így jutottam el a félegységes kombinációig, ami orvosi körökben rendszerint megrökönyödés tárgya.

Kardiológiai kontrolljaim során az évek során többször is kiderült, hogy a szívemmel probléma van. 2007 májusában tettek rendbe, a hetedik (!) katéterezéssel. 2000-ben a cukorbetegség újabb szövődményeként jelentkezett a neuropátia, ami kéz- és lábfájással, zsibbadással jár.

Jelenleg az egészségi állapotom jó. A legnagyobb tanulság számomra az, hogy a bizalmat sohasem szabad elveszíteni sem magunkban, sem pedig embertársainkban. Szerencsémre családom és környezetem mindent megtesz jelenlegi állapotom megtartása érdekében. Hiszek abban, hogy az eseményeket nem drámaian kell felfogni és megélni.

Juranovics Józsefné


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!