Feltöltés dátuma: 2014.10.09.

Fogyókúrás kálvária

Állok a tükör előtt. Mikor is vettük ezt a tükröt? Hallottam, hogy idővel torzítanak. Na de ennyire? Ezekkel a mai mosószerekkel sem vagyok elégedett. Egy idő után, bármilyen óvatosan mosom, összemennek a ruhák. Közeledik a havi vérzésem, ilyenkor mindig megduzzad a nők hasa. Valószínűleg túl sokat ittam tegnap, s most tele vagyok vízzel.

Nevetséges és kevésbé nevetséges ürügyeket talál ki az ember hetekig, hónapokig, sőt évekig, hogy mentse a menthetetlent, és elhitesse magával, nincs semmi baj, az alakja még mindig rendben van. Persze van a másik véglet, aki felszedett tíz dekától éhezési rohamba kezd… Én – telt sorstársaimmal együtt – agyvérzést tudok kapni, amikor egy ötvenkét kilós hölgy (s ehhez van vagy 170 centi) közli velem, hogy a közelmúltban szörnyen elhízott. Ilyenkor úgy érzem, kifejezetten engem akar idegesíteni, csúfolni, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megfojtsam.

Szóval, ott tartottunk, hogy állok a tükör előtt. Kihúzom magam, ilyenkor kisebbnek látszik a pocak, de a fenék változatlanul domborodik, és a tavalyi tavaszinadrágomon így sem tudom felhúzni a zipzárt. A fene vinné a telet, az ünnepeket, a lustaságomat és úgy általában az egész világot! Valamit kezdeni kell! Vagy már késő?

Nem szerencsés, ha az embernek megértő, kedves férje van. Mert amikor azt mondogatja, hogy így is nagyon tetszem neki, és őt egyáltalán nem zavarja az a plusz két-három kiló (van az már nyolc-tíz is, de ezt azért mégsem kötöm az orrára), nincs meg a belső indíttatás, hogy fakír életmódba kezdjek. Persze, a másik véglet sem túl szerencsés, mert ha azt mondogatja életem párja, hogy szörnyű kövér lettem és lassan be sem férek az ajtón, felháborodom, megsértődöm, és csakazértsem kezdek fogyókúrába, mert mit képzel ez az ember…

De most itt állok a tükör előtt. Rettenetes! Nem a tükör, hanem amit benne látok. Nincs időm tovább álldogálni, felveszem azt a ruhát, ami rám jön, s ami elég hosszú, hogy takarja, amit takarni kell, s elindulok a munkahelyemre. Ki az első, aki aznap szembejön? Nádszálkarcsú kolléganőm szűk farmerben, testhez simuló pólóban. Ahogy ránézek, hirtelen minden porcikámban érzem, hogy szégyellnivalón kövér vagyok. Olyan sovány, mint ő, sosem voltam, sosem leszek, most mégis ő a viszonyítási pont, az elérhetetlen ideál, akinek szép, sikeres és boldog az élete, mert karcsú (pedig különben ki nem állhatom, sőt a többiek sem rajonganak érte a cégnél, hiába karcsú, de hisztis és utálatos).

Tehát ülök az asztalomnál, esetlennek, nagynak és rondának érzem magam, önbecsülésem az asztal alatt fekszik, önsajnálatom az asztal tetején magasodik. Ekkor odalép hozzám másik kolléganőm, kistányért tesz az asztalomra, rajta szép nagy szelet krémes sütemény. Hétvégén sütötte, hozott belőle a kollégáknak.

Ha filmet néznénk, most a kép kimerevedne. Ott ülök én, előttem a süti, mellette kolléganőm. Most mi lesz? Változik a kép. Kolléganőmnek ehhez semmi köze, a konfliktus csak kettőnk között feszül: én és a sütemény vagyunk a főszereplők.

Nyomasztó reggelem volt, az önsajnálat kupaca azóta is folyamatosan nő az íróasztalomon, talán a sütemény képes lesodorni onnan. Szépen eleszegetem, lassan, kiélvezve minden édes falatot, utána biztosan jókedvem lesz. Az önsajnálat halma valóban, mintha kisebb lenne, de az önbecsülés hártyája már alig-alig észlelhető az asztal alatt.

Ha héroszi döntéssel visszautasítom a sütit… sajnálni fogom az elveszett édes perceket? Most a filmben újabb kép következik, már a süti sem szerepel benne, csak én, lassan már én sem, csak a gondolataim, az érzéseim és az arany fényben felvillanó felismerés: édességtől nem lesznek édesek a perceim. Édességtől csak a szám lesz édes, de én magam keserű maradok.

A filmben ismét jön a nagytotál: én ülök, kolléganőm áll, az asztalon ott a tányér 800 kalóriával (mellesleg sütemény alakjában). Én kedvesen rámosolygok kolléganőmre, és megszólalok:

– Nagyon kedves vagy, köszönöm, de szeretnék leadni pár kilót. Gusztusos a sütid, most mégsem kérek belőle. Ugye nem haragszol?

Kolléganőm nem haragszik, csak csodálkozik, elmegy, én az asztalra nézek. Az elvégzendő feladat aktáját látom, önsajnálat sehol. A lábam azonban megakad valamiben, önbecsülésem kupaca egyre dagad.

Így kezdődött.

A folytatásról majd legközelebb.

h

Megjelent a Diabetes2011/2. számában személyes táplálkozás


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!