Feltöltés dátuma: 2014.10.09.

Joslin-érmes sorstársunk tollából

Bíró Antalné, Berettyóújfalun élő sorstársunk 2009-ben a 25 évnyi diabéteszért járó Joslin-oklevelet vette át a Diabetes születésnapi ünnepségén Veszprémben. Pedig messze túl volt már akkor a 25 éven! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy most, a II. Civil Fórumon Budapesten az 50 évnyi diabéteszért járó érmet vehette – volna – át, ha épp nem egy műtét után lábadozott volna otthon.
Hosszú, részletes vallomást küldött szerkesztőségünknek, most ebből – a gyermekkorról szóló fejezetekből – olvashatnak néhány részletet.

Meleg nyári nap, ülök a széken, és szomjas vagyok, pedig pár perccel előtte kértem anyutól vizet.

– Öcsikém, adjál vizet – mondom a kisöcsémnek, mert anyu már biztos haragszik, ha újra kérek.

– Nem kell annyit inni, fecsersz, mint egy kacsa. A kicsit kéred ahelyett, hogy felállnál és öntenél magadnak – dorgál meg anyu. Akkor, 5 és fél évesen sírva fakadok és rámutatok a lábamra, nagyon dagadt. Anyu megijed.

A szomszédok segítségével, egy biciklivel elvisznek az orvoshoz. Kórházba kerülök, sokat sírok, nem tudom, mi folyik itt, minden riasztó. Hozzák az infúziót, injekciót, amitől sokat pisilek. Igazából az orvosok sem tudják, mi a baj. Néhány nap múlva túl vagyok jó sok vizsgálaton, tűszúráson, hazaengednek a kórházból.

A nagyszülők azt mondják, elvisszük Magdit, mindenkinek jót tesz a falusi levegő. Újra szomjas vagyok. A papa félliteres korsóját teletölti a nagymamám, és én egy szuszra megiszom. Még szomjas vagyok, innom kell!

Nagyapám feji a teheneket reggel. Kapok egy pohár tejet, még kérek, kapok még egyet, de még mindig szomjas vagyok, közben rengeteget pisilek.

– Nincs több tej, nem szabad ennyit inni! – mondja a nagymama. A tornác kisablakába rakta a tejeskorsókat, amelyekért a szomszédok jönnek. A kisszékemet odahúztam az ablak alá és kiittam sorban a kancsókat, az utolsót levertem, nagymamám kirohant a konyhából: nincs mese, itt sincs jól ez a gyerek!

Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem a kórházba, csak arra, hogy egy orvos olyasmit mond az édesanyámnak, nagy a baj, be kell a gyereket vinni a debreceni klinikára – közben az infúzió a karomba csöpög –, mert ezt a betegséget ott tudják kezelni.

Ott valóban azonnal megmondták, hogy ez cukorbetegség. Szurkálgatnak, mindenféle ketyeréket raknak rám, vérnyomásmérőt, amitől jobban félek, mint a tűtől, infúzió csöpög a vénámba, fáj az ujjam is, naponta többször szúrják, a karomba is hozzák az injekciókat. A sok infúzió hatására reggelre már enyhül a szomjúság és jobban érzem magam.

Meghozzák az ebédet, ami nagyon finom, de akkora nagy tányérral, hogy nem bírom megenni. Azt mondják a nővérkék, mind meg kell enni, mert a reggeli szurit ehhez adagolták. Úgy jóllakom, hogy mozdulni is alig bírok. Jön az első látogató a szobába, de nem anyu. Már majdnem sírok, kukucskálok a folyosóra, amikor látom, anyu jön a lépcsőn. Szaladok elébe, és máris sírok. Látom rajta, hogy ő is küszködik a sírással, de szigorú arccal mondja, megígérted, hogy nem fogsz sírni, mert akkor többet nem jövök. Miért mond ilyet, gondolom magamban, amikor ő is sír.

Anyu beszélget a doktor bácsikkal, nagyon figyel, és borzalmasan ideges. Látom a félelmet rajta, és nem értem, miért, amikor megyünk haza. Lemegyünk a lépcsőn, még a portásnak is köszönünk, kint vagyunk, a klinika udvarán. Süt a szeptemberi nap. Elindulunk hazafelé.

Otthon kinyitja a csipkével takart konyhaszekrény ajtaját. Elővesz a konyhaszekrény felső polcáról egy picike, bordószínű, új lábast. Kibontja a géztekercset és a fecskendőket. Beletekeri a fecskendő üveghengerét a gézbe, közben remeg a keze. Hogy ne törjön el főzés közben a fecskendő, azt mondták, így kell csinálni, magyarázza anyu.

Lassan rotyogni kezd a víz, kocognak a tűk és a fémrészek a kislábasban. Leveszi anyu a tűzről a kislábast. Megjön apu, örülök neki is nagyon, de az ő arcán is félelmet látok. Hallom, ahogy anyu nagyon mérgesen mondja apunak:

– Nem tudom, miért nem jön már, azt mondta 5 órára itt lesz, és már fél hat. Megyek, megnézem, hol van már.

Anyu szeme szikrázik az idegességtől, elsiet. Apu levisz az udvarra, ahol van az ólban malac, vannak tyúkok is. Néhány perc múlva anyu megjön és a szeme még haragosabb, de már kétségbeesést is látok benne.

Kérdezem, mi a baj, de nem felelnek. Anyu a kezét tördeli és sír, apu káromkodik nagyon. Megint elmegy anyu, néhány perc múlva itt van, és kétségbeesetten mondja:

– Még mindig nem jött haza. Nem várhatunk tovább, nekünk kell megoldani! Gyere, Magdi, én most beadom az inzulint!

Később tudtam meg, egy szomszédban lakó ápolónő megígérte, segíteni fog, megtanítja anyunak, hogyan kell az inzulint beadni, azt ígérte fél 5-re itthon lesz, most meg fél 7, s még mindig nincs sehol.

Közben anyu összerakja a fecskendőt, amit kibogozott a vizes gézből, és felrakja a tűt. Az üvegcsét lereszeli, a folyadékot felszívja, és belefecskendezi a másik üvegcsébe, amiben fehér por van. (Ez volt a cinkinzulin 1960-ban.) Aztán a másik üvegből felszív 2 vonalnyit, közbe mondja hangosan, egy vonal 4 egység, akkor két vonal nyolc egység, sima inzulin, meg még kell a 12 egység, azaz 3 vonal cinkinzulin. Még egyszer számoljuk át! Most beszúrjuk! Felhúzom a ruhám ujját, tartom a karom. Nagyon félek! Anyu egyik kezében a fecskendő, a másik kezével megfogja a karom, és sír.

– Nem tudom beszúrni! – mondja, a könnyei lecsordulnak az arcán. Már nem érzem a félelmet a tűtől, csak sajnálatot anyu miatt. Bátorítom.

– Ne tessék sírni!

– De ezt be kell szúrni, és én nem tudom! – mondja anyu.

– Próbáljuk meg! – mondom én.

Erőt vesz magán, és megérinti a bőrömet a tűvel, én összeszorítom a fogam, és nem nézek rá.

– Fáj? – kérdezi.

– Nem! – felelem. Beljebb nyomja a tűt, én felszisszenek, mire anyu kirántja. Sír. Majd megtörli a szemét, megpuszilgat, megölel, és kezdjük elölről. A második nekirugaszkodásnál már jobban sikerül. Amikor a tű bent van, most is megkérdezi anyu, hogy fáj nagyon? Nem, mondom én, de a fájdalmat érzem, és az inzulin, ahogy megy be, még csíp is. Kezdem érteni, miért volt a félelem az arcán.

Ma megint csuklott a térdem és elestem játék közben. Furcsa érzés. Előbb fáradt, gyenge vagyok, aztán melegem van nagyon, a kezem és lábam nem bírom tartani, olyan érzés, mintha elejteném őket, és közben homályosan látok, mindenből kettőt, aztán vörös foltokat, amik szikrává alakulnak, és mindent eltakarnak, majd minden megszűnik, mint amikor elalszom. Ezek a rosszullétek gyakran vannak. Ilyenkor anyu bevisz, lefektet, és sírva imádkozik értem. Ébredés után nagyon rossz a közérzetem, de ezt még nem tudom megfogalmazni. Nyafogok, hisztizek, anyu meg kiabál. Nagyon szomjas vagyok, iszom, de úgy, hogy anyu ne vegye észre, mert félek a kórháztól.

Holnap megyünk a klinikára, mondja anyu. De nem maradok ott, felelem én. Reggel korán kelünk, nagy az izgalom. Most nincs inzulin, nincs reggeli, mert éhgyomorra kell menni. Jó hűvös van, szeptember vége.

A klinikán megismertek.

– Megjöttél, Magdika, jól vagy? Most megszúrjuk az ujjad egy kicsit. Megkapjuk a laboreredményt. Anyu elmondja, hogy sokszor vagyok rosszul. A doktor néni megkérdezi:

– Mit csinál ilyenkor?

– Nézem a kínját, és sírva imádkozom – feleli anyu.

– Jaj, anyuka, hát nem mondták el magának, hogy ilyenkor cukrot kell adni a gyereknek?

– Cukrot, egy cukorbeteg gyereknek? Nekem azt mondták, soha többet cukrot nem ehet a gyerek!

Talán az anyu fejében kialakult káosz volt az oka, hogy ezt nem jegyezte meg, csak annyit, hogy cukorbeteg cukrot nem ehet. Ezt a mai napig így tudja.

Anyu számára az iskolakezdés nem egyszerű feladat. Sajnos mostanában a rosszulléteim megkeserítik mindannyiunk életét. Az akkori fecskendők 4 egységesek voltak, ha ez kevés, a következő legkisebb adag már 8 egység, ami túl sok. Előfordult olyan mély hipoglikémiás rosszullétem is, hogy már nyelni sem tudtam. Ilyenkor a mentőt hívták szüleim, akik vénásan adták a cukrot.

Anyukám első nap az iskolában elmondta a tanító néninek, hogy cukorbeteg vagyok, s adott egy doboz mokkacukrot, ha szokatlanul viselkedem, adjon néhány szemet belőle. De arról, hogy mit jelent a „szokatlanul viselkedik”, nem beszéltek. Hisz igazából még anyu sem tudta.

Az első csalódások itt értek a betegségem miatt. Amint a vércukrom a normális alá csökkent, a fejemet a padra hajtottam, mert nagyon fáradtnak éreztem magam, és lassan a szemem is becsukódott. A tanító néni ezt gyakran lustaságnak vélte. Volt, hogy a hajamnál fogva felemelte a fejem, és megkérdezte, mi van kislányom, nem aludtál otthon? Vagy felállított, hogy igenis, feleljek a kérdésre, de én már nem tudtam. A kettős látás, szédülés, gyengeség, rosszullét miatt már csak sírni tudtam. Ehhez hasonló „figyelmetlenségekért” elég sok pofont és körmöst kaptam.

A legszörnyűbb, hogy én magam is elhittem, hogy lusta vagyok. Ezt azzal próbáltam kiegyensúlyozni, hogy amikor ezek az érzések nem törtek rám, azaz jó volt a vércukorértékem, mindig bizonyítani akartam. Képes vagyok mindenre! Végletes gyerek lettem, aki vagy nagyon teljesít, vagy sehogy sem. Ezt nem értette senki, még én sem.

Az iskolában, szünetben sokat szaladgálunk, egyszer csak érzem, mozdul előttem a fa, aztán az épület is. Kettőt látok mindenből. Becsengetnek, bemegyünk az osztályba, és én egyre homályosabban látok. A táblából is kettő, a tanító néni is kettő, és duplázódik minden, akárhova nézek. Ráfekszem a padra, és elalszom. A tanító néni rázogat, miközben az öklével veri a fejem, hogy ébresztő, a hajam is huzigálja, a gyerekek nevetnek, én meg mintha az egészet álmodnám. Mire rájön a tanító néni, hogy rosszul vagyok, az eszméletem is elveszítem, cukrot enni már nem tudok. A hivatalsegéd szól anyunak. Anyu megjön, és idegesen kéri a cukrot, miközben a tanító néninek kiabálja, azért hozta, hogy ilyen esetekben adjanak belőle. Vízben oldja a cukrot és próbálja itatni velem. Nehezen, de sikerül. Pár perc múlva kivilágosodik.

A hipoglikémiás rosszullétek mindig más-más tünetekkel kezdődtek, ezért sokáig nem tudtam beazonosítani. Hol volt még a vércukormérő?

Lassanként, amikor kezdem érezni valamelyik tünetét a rosszullétnek, próbálok elcsenni valamilyen édességet. Nem tudatos ez, egyszerűen édességre éhezem. Meglopom anyu pénztárcáját, amit mindig észrevesz, de én tagadom. Veszek magamnak nyalókát, elbújom a ház mögé, ahol senki nem lát és élvezettel megeszem. Ezeken a napokon nincs rosszullét. (Azt sem tudom, a cukrom mennyi volt!) Anyu szerint gazember vagyok, most már hazudok, lopok is, nem csak lusta vagyok. Mindig lebukom, bánt a lelkiismeret, anyu szid, de mégis megteszem megint.

Bíró Antalné


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!