Feltöltés dátuma: 2014.10.09.

Joslin-érmeseink

Berindza István 2010 tavaszán vehette át az 50 év cukorbetegségért járó Joslin-érmet. Most az ő életét ismerhetik meg.

Tizennégy évesen – 1948-ban – a szüleim csodálkozására egy hét alatt csont és bőrré fogytam. Szekérrel vittek be a szikszói kórházba, ahol – mindig hálás leszek érte – Hauzer főorvos úr megállapította, ez bizony cukorbetegség. Szegény édesapám azt mondta, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el fog menni ez a betegség. Azt hitte, ez is olyan, mint a nátha. Bár igaza lett volna..!

Szüleim, hála istennek, nagyon vigyáztak rám, olyan időszakban, amikor édesanyám negyed kiló húsért fél napot állt sorban, hogy a fia valami diétásat egyen. Megvette a spirituszégőt, a kémcsövet, az úgynevezett nillander vegyszert (nem tudom, jól emlékszem-e rá [Nylander-próba, a szerk.]), hogy a vizeletből kimutassa a cukrot. Pedig nagyon szegények voltunk! Ha rokonaink, szomszédaink megleptek kolbásszal, szalonnával, akkor örömünnep volt szegény cukorbeteg fiúnak.

Apám önálló iparos volt, tehát az inzulinért, a kezelésért fizetnie kellett. Ezért elment segédmunkásnak a diósgyőri gépgyárba, mert így ingyenessé váltak. Amerikában élő nagybátyám küldött inzulint, fecskendőt, mert a beszerzéssel is gondok voltak itthon. Kórházba csak beállításra kellett mennem, az inzulint a miskolci SZTK-ban írták fel havonta, egységre pontosan kiszámítva a mennyiséget. Tartalékolni nem lehetett.

Középiskolámat a miskolci gépipari technikumban végeztem. Reggel fél hatkor keltem és este ötre értem haza. Indulás előtt és érkezéskor adtam az inzulint, iskolatársaim, tanáraim nem tudták, hogy cukorbeteg vagyok. Az ötvenéves találkozón vallottam be nekik – amikor az élők közül már minden második cukros volt –, hogy annakidején is volt köztük egy cukorbeteg. Minden orvosi tanács ellenére sokat futballoztam, talán nem is rosszul.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt hipoglikémiás állapotom, de csak körülbelül évente egyszer, és mindig otthon, orvosi segítség sem kellett soha. A technikum alatt minden nyári szünetben, a szomszédos faluban dolgoztam, az alsóvadászi gépállomáson. A G35-ös traktorral, két társammal, éjjel nappal szántottunk, otthonomtól úgy 20 kilométerre, a határban. Hetente jártunk haza. Otthonról hozott kenyeret, szalonnát ettünk, meg azt, amit esetleg a gazdák adtak. Hol volt az inzulinos készletem? Rossz bőrtáskában, másfél decis csavaros üvegben, amelynek az aljára vattát tettünk, majd 90 fokos szilvapálinkát öntöttünk rá. (A tiszta szesz nagyon drága volt.) Munkatársaim sem tudták, hogy cukorbeteg vagyok. Ma már egy fiatal nem hiszi ezt el, már nekem is csak rossz álomnak tűnik, de büszke is vagyok, mindent kibírtam az élet érdekében. Dolgoznom kellett, pénzt keresnem, hogy ősszel az iskolába új nadrágban mehessek.

1953-ban érettségiztem mint gépésztechnikus, majd a diósgyőri nehézszerszám gépgyárba mentem dolgozni szerszám és készülék szerkesztőként. Naponta jártam be Szikszóról, de itt már tudott volt a cukorbetegségem. Az üzemi konyhán diétás ebédet kaptam, hipoglikémiám nem volt.

1957-ben házasságot kötöttem. Azóta, minden nehézséget leküzdve, boldogságban élünk. Két fiúgyermekünk született, öt unokánk van. Levelező úton, 1964-ben diplomáztam a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen mint gépgyártó mérnök.

Mindig türelmetlen, célratörő ember voltam. Ha tudásomat, szorgalmamat nem fizették meg, más munkahelyet kerestem. Dolgoztam a Tiszai Vegyi Kombinát szovjet, német beruházásain is. Ötvenéves koromban önálló iparos lettem. Fiaimat autószerelő mesterré képeztettem ki. 1992-től az én vezetésemmel kft.-t alapítottam, autószerelés és autóalkatrész-értékesítés profillal. Napi 50-60 egység inzulin mellett jól ment a munka.

Az újságban olvastam, hogy van egy új inzulin, ami úgy működik, mint a hasnyálmirigyben termelődő igazi inzulin, amikor eszem, annak megfelelően szívódik fel. Lehet, hogy rosszul értelmeztem az olvasottakat, nekem nem jött be. Ma már nagyon jól „be vagyok állítva” az új inzulinra, évek óta. Naponta ötször adom az inzulint, legalább ötször ellenőrzöm a vércukromat és körülbelül havonta egyszer hipózom. Ezt nem igazán értem: a diétát betartom, a cukrom átlagban jó. Igaz, megöregedtem, kevesebbet mozgok, mégis gyakrabban van hipoglikémiám.

Jó szervezetemnek, a Jó Isten után az orvostudománynak, gondoskodó édesanyámnak, s immár 57 éve feleségemnek, családomnak köszönhetem, hogy ma is azt mondhatom: jól vagyok!

Berindza István

Megjelent a diabetes2011/4. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!