Joslin-érmesünk
Pintérné Nagy Erzsébet
Az ötvenévnyi diabéteszért járó, a Joslin Diabetes Center által adományozott elismerő oklevelet és érmet Pintérné Nagy Erzsébet debreceni sorstársunk májusban, a Civil Fórumon vehette át. Ha lenne 60 évért járó elismerés, arra is jogosult lenne: 10 évig élt diabéteszesként úgy, hogy nem tudták, mi a baja.
Hajdúszovát, 1953. szeptember
Erősen sötétedett már, mikor anyámék fáradtan tekerték hazafelé agyonhasznált kerékpárjukat. A földeken dolgoztak, amióta megvirradt. A falu határát elérve apám a házunk felé vette az útját: az ő dolga volt a jószágok ellátása vacsoráig. Anyám az óvoda öreg dadusához igyekezett, aki szokás szerint most is hazavitt magával, hiszen ilyenkor már rég bezárták az óvodát. Meglátva anyámat boldogan rohantam eléje.
Otthon aztán anyám gyors vacsorakészítéshez fogott. Én ezalatt a konyha sarkába hurcoltam a nagyapám által faragott kisszéket, és csendben odakuporodtam. Apám, dolga végeztével végre lerúghatta lábáról nagy csizmáját, és papucsba bújthatott.
– Hát a gyerek? – kérdezte türelmetlenül, hiszen ilyenkor jött el egy kis játszás ideje, amíg a vacsora készült.
– Keresd csak meg! – mondta vidáman anyám. – Elbújt!
Szirénázva vitt a mentő
Mikor apám megtalált, nevetve próbált szóra bírni, kis arcom azonban mosoly helyett eltorzult, törékeny testem rángatózni kezdett, majdnem leestem a kisszékről, s egy árva hang sem jött ki a torkomon. Anyámék ijedten néztek egymásra, és nem késlekedtek: apám ölbe kapott és úgy, ahogy volt, papucsban rohant az ötutcányira levő orvosi rendelőhöz. A doktor annyit mondott:
– Nem tudom mi a baj, ám ide mentő kell, de azonnal!
Fél óra múlva szirénázva vitt a debreceni gyermekklinikára a mentő lázrózsáktól kipirult arccal, siket-némán és tetőtől talpig lebénulva. A diagnózist csak másnap tudták meg anyámék: vírusos agyhártyagyulladás.
Aznap éjjel még kétszer fordult a faluban a mentő. Óvodástársak voltunk mindannyian: én, egy ikerpár kislány, akik siket-némák maradtak, a másik két gyermek – akiket álmukban ért a roham – nem ébredt fel többé.
Lassan teltek a napok, a hetek, és szüleim nem sok javulást láttak állapotomban. Erőtlen kis testem folyton eldőlt, még az etetés idejét sem bírtam ki. Hónapok múlva egy nap arra érkeztek, hogy hatalmas kórházi gyékénypapuccsal kicsi lábaimon próbálgatom a lépéseket. Orvosaim úgy döntöttek, hogy hazavihetnek. Másnap hozták a téli ruháimat, hiszen még meleg volt, mikor bevitt a mentő, most pedig hullt a hó.
A porcelánfej története
Anyám nem tudta lebeszélni apámat arról, hogy a debreceni játékbolt legdrágább porcelánfejű babáját megvegye nekem összekuporgatott pénzecskéjükből. Ahogy megkaptam életem első babáját, úgy szorítottam magamhoz, mint aki soha nem akarja elengedni. Járásom azonban még nagyon bizonytalan volt, két oldalról kellett megfogni, hogy a kórház lépcsőin le tudjak jönni.
Ekkor nagy baj történt: elengedtem a hónom alatt szorított babát, s gyönyörű porcelánfeje apró darabokra tört… Közben anyám kézhez kapta a zárójelentést – nemigen látott azelőtt ilyet –, az orvos próbálta elmagyarázni:
– Lehet, hogy a gyerek fizikálisan rendbe jön, de a hosszú betegség agyi károsodást okozhatott. Előfordulhat, hogy szellemileg ez nyomot hagy rajta, valamint cukor és aceton van a vizeletében, a vércukra is magas, de ez most mellékes a többi probléma mellett. – így kezdődött háromévesen a cukorbetegségem.
Otthon ki nem adtam a kezemből a fej nélküli rongybabát, mindenhova vittem magammal. Csak évekkel később futotta új porcelánfejre. (Még az én kislányom is szívesen játszott vele.)
Balmazújváros, 1957. január
Négy év telt el, s borzasztóan jól evő-ivó kisgyerek lett belőlem. Igaz, csontsovány voltam, éjjel többször felkeltem inni és pisilni, és rengeteget aludtam.
Ahogy kinyitottam reggel a szemem, és tudatosult bennem, hogy ma vasárnap van – tehát nem kell iskolába mennem −, visszahúztam a jó meleg dunnát a fejemre. Anyám rám szólt:
− Kikészítettem a ruhád, ideje öltözködni!
Nem értettem, de kérdésemre csak annyit válaszolt:
– Apád már elment a kocsmába, mi pedig megyünk a rokonaimhoz, Balmazújvárosra.
Később tudtam csak meg, hogy télen, mikor a tsz-ben nincs munka, a falu férfijainak nagy többsége a kocsmában múlatja az időt, kártyáznak, isznak, dohányoznak, katonatörténeteket mesélnek. Ehhez pedig pénz kellett. Apám már rég elhordta a tartalékot, és anyám a varrásból kapott, ide-oda eldugdosott fillérjeit kutatta fel. Mikor eljött az este, apám hazadülöngélt, hangoskodva követelte a vacsoráját és durván szidalmazta anyámat.
Gyalog vágtunk neki az útnak, először a nyolc kilométerre lévő Ebesre, onnan keresztapám vitt szekérrel a debreceni vasútállomásra.
Késő este volt, mire a balmazújvárosi vasútállomástól eljutottunk a község legutolsó utcájába, a Németfaluba. (Betelepítéskor a két legtávolabbi utcát jelölték ki a sváboknak, volt német iskola és német templom is számukra.) Anyám legidősebb lánytestvéréhez, Zsuzsi nénémhez mentünk, akinek soha nem tért vissza a férje a frontról. A pici szoba-konyhás házban egyedül nevelte 15 éves lányát és 13 éves fiát. A fia készségesen átengedte nekünk az ágyát, és kiköltözött a konyhába, ahol mindig melegebb volt a napi főzések miatt.
Éheztem, szomjaztam
Számomra a legnagyobb gondot az éhezés jelentette. Nem kaphattam nagyobb szelet kenyeret, mint a kamasz gyerekek vagy a felnőttek. Gyakran látogattam meg a hozzánk közel lakó nagybátyámékat, akik három gyereket neveltek. Ha szerencsém volt – s uzsonnaidőben mentem –, akkor én is kaptam a zsíros rántással jó vastagon megkent házi kenyérből. Sőt azt is megengedték, hogy belemártsam a kristálycukros zsákba, így jó sok cukor ragadt rá! Ilyenkor aztán nem volt elég az éjszakára bekészített háromliteres kancsó víz! Éjszaka gyakran szaladtam ki az udvarra elvégezni a kisdolgaimat. Reggel pedig, mikor kisütött a nap, az udvar úgy nézett ki, mintha kristálycukorral szórták volna fel. (Mai cukros-műveltségemmel már tudom, valóban az volt!)
Anyám, nővére ösztökélésére, elvitt az orvoshoz, de nem kapott választ a magas, vézna gyermeke furcsa szokásaira.
– Ne engedje, hogy olyan sokat igyon, akkor nem kell annyit pisilnie! – mondta az orvos.
Én pedig csak addig voltam jól, ameddig vizet éreztem a számban, ahogy lenyeltem, már megint szomjas voltam. Talán csak az mentett meg a még gyakoribb vízivástól, hogy nagyon aluszékony voltam, így két ivás között – főleg éjjel – el-elaludtam. Ördögi kör volt. Szerencsétlen szervezetem így próbált védekezni. A napközben elfogyasztott, behabzsolt, elcsent szénhidrátok éjjel megbosszulták magukat, s a sok víz segítségével próbáltak távozni. Az iskolai órák végtelenül hosszúnak tűntek, s a szüneteket igyekeztem jól kihasználni az ivásra és a WC-be szaladásra.
Kertben, moziban
Anyám tavasszal munkát kapott a nagyháti kertészetben. Így nem kellett rokonainkon „élősködnünk” tovább. A nyári szünetben – jobb híján – magával vitt a munkába, az én legnagyobb örömömre. A park minden időszakban kínálta édes gyümölcseit: vagy az illatos vad szamóca vagy a kerítésekre futtatott málna vagy a nagy melegtől enyhet adó szomorú eperfa marékszámra elfogyasztott termése enyhítette kínzó éhségemet.
Végre futotta anyám keresetéből kedvenc szórakozására is: szinte válogatás nélkül néztünk meg minden, a községbe érkező filmet. Egy nagy, csatos, zöld üvegben vittük a vizet, és én azt kortyolgattam a film alatt. Szünetben – míg a gépész filmet cserélt – anyám újratöltötte az üveget, én meg sorban álltam a WC-nél.
Édes a vér vagy sós?
Véznaságom, gyengeségem egyre több gyulladásos betegséghez vezetett. A gyakori magas láz kikezdte immunrendszeremet, ízületeimet, már a szívem miatt is egyre többet panaszkodtam. A doktor bácsi első ötlete, miszerint több héten át tartó vitamininjekció-kúrát kapjak, nem vált be: az étvágyam még nagyobb lett, és a vékony kis fenekembe adott szúrások miatt már járni is alig tudtam.
Második ötlete a mandulaműtét volt. 1962-ben egy reggel a debreceni megyei kórházban találtam magam, ahol olyan sokan voltunk, hogy – lábtól – kettesével feküdtünk, szinte futószalagon történtek a műtétek. Az enyém elég balszerencsésnek bizonyult, nem sikerült elállítani a vérzést, az állam alá kötött nejlonzacskó is megtelt. Előkerült egy másik orvos, és az ő segítéségével égették el a vérző sebet.
Mikor anyám visszavitt ellenőrzésre a község orvosához, azt kérdezte tőlem:
– Na, ugye, nem is volt olyan borzalmas az a mandulaműtét?
− Hát nem, csak attól a sok édes vértől borzalmas hányingerem volt – mondtam.
− Na, ne viccelj, az embernek sós a vére, nem édes! – s azzal hátba veregetett.
Hajdúszovát, 1963.
Apám addig-addig járt Balmazújvárosra hozzánk, hogy ígérgetéseinek bedőlve – miszerint rég megváltozott –, anyámmal 1963-ban visszaköltöztünk Hajdúszovátra. Anyai nagyanyám, aki korán megözvegyülve hét gyereket nevelt fel egyedül, kemény, érzelmeit ki nem mutató, fizikai munkában megedződött, szigorú tekintetű asszony volt, csak annyit mondott anyámnak:
– Egyszer befogadtunk, segítettünk talpra állni, de ide többet nem jöhetsz. Bármi lesz is, vállalnod kell a sorsod!
Én nagyon megijedtem e mondat hallatán, hiszen abban, hogy visszamentünk Szovátra, az én könyörgéseimnek is nagy része volt.
Mikor megérkeztünk a szülőházamhoz, szegény anyám csak állt és a döbbenettől szólni sem tudott. Az udvart jószágok híján vadvirágok lepték el – még szép is volt –, a disznóól tetején is fű nőtt. Belül siralmasabb kép fogadta. Nagyon hosszú időbe telt, mire lakhatóvá varázsolták szüleim a házat.
Anyám, miután a falu doktor bácsija sem tudott semmi kézzel fogható okot mondani elesettségemre, nagy elhatározásra jutott. Elvitt Derecskére a sportorvoshoz, hogy mentsen fel a tornaórák alól (hiszen még a kettest is kegyelemből kaptam meg). Továbbtanulás előtt állok, s ne rontsa már az egyébként ötös átlagomat a tornajegy. A sportorvos csak rám nézett, csinált ott helyben egy vizeletvizsgálatot, s percek alatt oldotta meg a tízéves szörnyű rejtélyt:
– Ez a gyerek súlyos cukorbeteg – mondta, és mentőt hívott.
