Feltöltés dátuma: 2015.11.21.

Joslin-érmesünk

Pintérné Nagy Erzsébet

Pintérné Nagy Erzsébet idén májusban vehette át az ötvenévnyi diabéteszért járó elismerést. Előző számunkban olvashatták gyermekkora megrázó történetét. Tíz éven keresztül szenvedett az állandó éhség- és szomjúságérzéstől, a viszketéstől, az aluszékonyságtól, a levertségtől, mire egy sportorvos – és ő első látásra – felismerte: ez a kislány cukorbeteg.

A faluban hamar híre ment, hogy egy cukorbajos lány fog a nyolcadikba járni, s a szülők követelték az osztályfőnöktől, hogy az ő gyereküket ne ültessék mellém, nehogy elkapja ezt a szörnyű betegséget; mígnem sikerült a tanárnak felvilágosítania őket.

Akkor még nem volt egyéni vércukormérésre lehetőség, így magamnak kellett apránként rájönnöm, ha mozgok, sokkal jobban érzem magam, nem szárad a szám, nem kell annyit innom, pisilnem. (Az igazsághoz tartozik, hogy az intenzív mozgás után gyakrabban fordultak elő vércukor-leesés miatti rosszullétek.) Anyám csak nagy könyörgések árán engedett el a néptáncórák próbáira. Velem pedig madarat lehetett volna fogatni. Jó pár kilogramm hízás után már nem csúfoltak a gyerekek, nem súgtak össze a hátam mögött a felnőttek sem. Boldog voltam már attól is, ha engem hívott ki a csoport elé a tanár, hogy mutassam be az új tánclépést.

Új élet kezdődött

Emellett kínálkozott egy másik sportolási lehetőség a faluban, a pingpong. Ez nekem nagyon kedvemre való volt, annál is inkább, mert egy kedves, már középiskolába járó fiú készséggel tanítgatott a játék fortélyaira. Sok-sok gyakorlás árán ezt olyan magas szinten sajátítottam el, hogy középiskolás koromban 16 osztály lányait legyőzve iskolabajnok lettem.

Talán furcsának tűnik, de abban az időben, a serdülőkor határán, nemcsak elfogadtam a betegségemet, de számomra új élet lehetőségét hozta el. A tíz évig tartó szenvedést, az állandó éhség- és szomjúságérzést, a viszketést, az aluszékonyságot, a levertséget, a sok gúnyolódást a soványságom miatt, a lelkiismeret-furdalást a sok elcsent édességért felváltotta a többi gyereknek természetesnek tűnő állapot.

Ami a diétát illeti, bizony érdekes változásokon ment át: 1963-ban teljesen eltiltottak mindenféle cukrot tartalmazó ételtől, de amit kaptam, azok szénhidráttartalmát nemigen vették figyelembe. Burgonyát etettek velem burgonyával, ez pedig – ma már tudom – igen veszélyes dolog, hiszen olyan magas a szénhidrátja, hogy nehezen illeszthető be a cukorbeteg diétájába. A következő éveket én csak „zsírkorszaknak” hívom. Ehettem bármennyi szalonnát, tepertőt, körömpörköltet stb., de kenyér nélkül! Iszonyú volt, állandó rosszullétekkel küszködtem. Magamnak kellett rájönnöm – később a diétaelőírás is engem igazolt –, hogy legjobb a középút, mérsékelt mértékű zsír és szénhidrát fogyasztása.

1968-ban, a kitűnő biokémia–latin szakos végzettségem ellenére nem lehettem a „cukros gyerekek doktor nénije”, mint ahogy azt titkon tervezgettem. Az alkalmassági vizsgán az egészségi állapotom miatt megbuktam, s az akkor szokásos tanári ajánlást sem kaptam meg. A bizonyítási vágyam, hogy érek annyit, mint más, egészséges ember, egyre erősebben fogalmazódott meg bennem. Munkába állás, férjhez menés, gyerekszülés, mindez két év lefogása alatt…

Én is, Kálmán is a lázadó nemzedékhez tartoztunk, még ha kicsit később is, mint a nagyvárosiak. Fiú létére hosszúra növesztett frizura, gitározás, zenekaralapítás, nagymintás ingek: mindez elég volt ahhoz, hogy szüleim ne örüljenek barátságunknak. Nem volt ez másképp náluk sem: én is nagyon kiríttam a velem egyidős lányok sorából. Más kislánynak, mikor nagyobbacska lett, levágták a hosszú haját, én kibontva hordtam derékig érő szőke hajamat. A szoknyám pedig egyre rövidebb lett – a minikorszak divatját követve –, amelyet jótékonyan takart az erőszakkal kisírt orkánkabát. Ezt tetézte a betegségem!

1969 karácsonyán házasodtunk össze, albérletben laktunk, így egyre kevesebbet kellett hallgatni a szülői intelmeket.

Februárban orvoshoz fordultam, ahol bizonyosságot kaphattam arról, hogy két hónapos terhes vagyok. Rossz közérzetem ellenére kimondhatatlan örömet éreztem. Hiszen a cukros kezelőorvosom óva intett a babavállalástól, másrészt elkeserített azzal, hogy a cukros nők nagyon nehezen esnek teherbe, talán éveket kell majd várni. Engem csak a nőgyógyász lepett meg igazán:

– Megtartja a magzatot? – tette fel a kegyetlen kérdést. Azt gondoltam, ez a cukorbetegségemnek szól, eszembe sem jutott, hogy ezt a kérdést minden nőnek felteszik.

Babám született

A terhességem hetedik hónapjától egyre többször kellett befeküdnöm a debreceni Belgyógyászati Klinikára, hogy a vércukromat minél gyakrabban ellenőrizzék. Szigorú diétán voltam az akkori előírásoknak megfelelően. Húszágyas kórteremben feküdtem, idős nénik között. Mikor eljött a dél, betolták az ételes kocsit, rajtam kívül mindenkinek cseréptányérban hozták a levest.

– Mindjárt hozzuk a kismama cukros diétáját is! – kiáltotta oda a nővér. Még ennyi év után is alig tudom leírni a látványt, amitől szó szerint hányinger fogott el: a nővérke kis fedővel lefedett alumíniumlábasban hozta a levesemet, ugyanolyanban, mint a mellettem fekvő idős néni földre helyezett köpőedénye volt!

– A magáét nem tehetjük tányérba, nehogy összekeverjük a normál ebéddel.

Másnap a panaszom megértésre talált: áthelyeztek a Szülészeti Klinikára korombeli, sőt cukros várandósok közé.

A még nagyobb baj csak most következett. Férjemet sorozásra hívták és júliusra várható volt a behívó is. Egy hónappal kislányunk, Natali születése előtt elvitték két évre Bajára. Engem a nyolcadik hónapban megcsászároztak, mert valószínűleg a magas vércukorszintem miatt nagyon nagy volt a baba súlygyarapodása. 1970. július 25-én, szombat reggel 4,5 kg-mal jött világra gyermekem, de éretlen kis tüdeje miatt inkubátorba kellett tenni.

Tíznaposan hazaengedtek bennünket, és én nem tudtam, hogyan lesz ezután. Gyakoriak voltak az alacsony vércukor miatti rosszulléteim. Valószínűleg a bőséges anyatejjel sok cukrot veszítettem, az étkezésem is rendszertelen és bizony sokszor hiányos volt. A szüleim egyre gyakrabban kértek, hogy menjek haza a kicsivel, de valami megérzés azt súgta, nem szabad elhagynom Debrecent. Hathetes volt Nati, amikor fürdetés közben eszméletét vesztette, s csak a gyors orvosi segítség mentette meg az életét. Vészesen alacsony volt a vércukra, amely a cukros infúzió beadásával normalizálódott. Óva intettek az orvosok, hogy bármilyen rövid időre is egyedül hagyjam, s ha sír, azonnal szoptassam meg.

A hideg idő beálltával két-három vödör szenet is fel kellett cipelnem a pincéből, de a hatalmas albérleti szobában csak addig volt meleg, amíg égett a vaskályhában a tűz. Reggelre olyan hideg volt, hogy a pohárban bepillésedett a víz. Végső elkeseredésemben kérelmet írtam Czinege Lajos elvtársnak, az akkori honvédelmi miniszternek, leírva benne ellehetetlenült anyagi és egészségügyi helyzetemet. Megörültem a gyors intézkedésnek, jött egy doktor illetékes elvtárs, hogy kivizsgálja panaszomat. Komótosan körülnézett, feltett néhány hozzá nem értő kérdést a betegségemmel kapcsolatban, majd hozzátette:

– Nyugodjék meg, asszonyom, ezzel a cukorbajjal akár még tíz évet is élhet… (Természetesen a férjem két évet töltött el Baján.)

Túrázó barátok

Gyes után a régi munkahelyemre (DE-KO) kerültem vissza. Ötéves volt a kislányunk – Natali –, amikor úgy gondoltuk a férjemmel, hogy még nem is éltünk igazán, s ebben azért benne voltak a nagyváros, Debrecen kínálta lehetőségek is. Elváltunk, s én mint gyermekét egyedül nevelő anya kerültem be a nagyvállalat köztudatába. Nem igazán tudtam mit kezdeni a válás adta fene-nagy szabadságommal. Ekkor olyan fordulatot hozott a sorsom, amiért a mai napig hálás vagyok. A konzervgyár turistái kerestek meg, hogy közeledvén a Húsvét, tartsak velük háromnapos kirándulásra, természetesen Natival együtt.

– Miért ne? – gondoltam, hiszen együtt tanultunk meg korcsolyázni, síelni, lovagolni és a pingpongozni, de ő az úszással és a tenisszel még meg is fejelte. Ekkor 1975-öt írtunk, s ez a 15 fős túraszakosztály a mai napig együtt van jóban-rosszban. Ennyi év alatt rengeteg hazai és határon túli túrán vettünk részt.

Olyanok lettünk, mint egy nagy család, ismerjük egymás szokásait, egészségügyi- és lelki problémáit, segítünk, ha éppen arra van szükség. Ez túlmegy minden barátságon: együtt építettük fel a kertemben a kis hétvégi házat, együtt járunk moziba, színházba, koncertre, együtt ünnepeljük a születés- és névnapokat, és nem utolsósorban a sport és a természet szeretetére neveltük gyerekeinket – a jó példa ragadós lévén –, immár unokáinkat is.

Gyakran kérdezik cukros társaim:

– Mi a jó abban, ha húsz kilométer után lihegve megmászod a hegycsúcsot?

Engem ennyi év cukorbetegség után büszkeség tölt el, hogy megcsináltam azt, amit lehet, amit más egészségesen sem! Ezen túl pedig részese lehetek a Föld olyan szépségeinek, amiért érdemes élni.


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!