Joslin-díjasunk

Kövesdi Zsolt

Zárkózott, ha a cukorbetegségről van szó. Bármiről szívesebben beszél, munkáról, hobbiról, a gyalogtúrákról és sítáborokról, amelyeket gyerekeknek szervezett. Ahogy mondja, nem reklámozza a diabéteszét. Kövesdi Zsolt több mint 50 éve cukorbeteg.

Ha nem akarnék olyan elvetemülten a felszín mögé nézni, azt gondolnám, legkevésbé sem foglalkoztatja a cukorbetegsége. Mintha csak arról faggatnám, hogyan szokott levegőt venni. Ahogy mondja, egyszerűen nem reklámozza a diabéteszét. A közvetlen kollégákat persze beavatta és „kiképezte” a teendőkre egy esetleges hipoglikémia esetére. De csak annyit beszél róla, amennyit egy jól edukált cukorbetegnek muszáj.

3 éves kora óta, több mint 50 éve cukorbeteg. Úgy véli, az elismerés nem az övé, sokkal inkább a kutatóké, orvosoké, akiknek a munkája lehetővé teszi, hogy a cukorbetegséggel egyre több időt lehessen szövődménymentesen élni.

– Ez nem az én dicsőségem, hanem a kezelőorvosomé, Vándorfi főorvos úré, és azoké az embereké, akik nap mint nap tesznek azért, hogy a cukorbetegek életkörülményeit jobbá tegyék – mondja szerényen. Nem kevés unszolás után vallja csak be, talán mégiscsak kéttényezős az egyenlet, és egy egész kicsi szerepe neki is van ebben, de tényleg csak annyi, hogy betartja a szabályokat. Persze ő sem vette mindig ilyen természetesnek ezt.

– Gyerekkoromban szörnyű volt szembesülni azzal, hogy nem olyan vagyok, mint a többi gyerek. Mire felnő az ember, ez a kép árnyaltabbá válik. Azóta gyakoribb is lett a diabétesz, ma már nem ütköznek meg rajta az emberek. Akkoriban viszont, egy kis faluban, lemoshatatlan bélyegnek számított.

Csak három faluval odébb volt egy másik cukorbeteg gyerek. Mindenki erről beszélt, a cukorbeteg volt a mi megkülönböztető jelzőnk, ez alapján ismertek. Pletykáltak, azon tanakodtak, hogy vajon mi más bajunk lehet még, egyáltalán normális-e, hogy ilyen betegséggel élünk. Később igyekeztem bizonyítani, hogy ugyanannyira, vagy ha lehet, még többre is képes vagyok, mint a nem cukorbeteg társaim. Önmagamnak is bizonyítanom kellett!

Akkoriban a mindennapok is másképp szerveződtek, sokkal több lemondással és nehézséggel járt a diabétesz. A vércukor-ellenőrzés is másképp működött. Havonta egyszer vittek be vizsgálatra, amit akkor mértek, ahhoz állították az inzulint. Emlékszem, a szüleim minden nap éjjel fél kettőre beállították a vekkert, és felkeltek, mert én akkor hipóztam. Senki nem mondta nekik, hogy adjanak kevesebb inzulint – emlékszik vissza.

– Volt, amikor lázadt a betegsége ellen? – kérdezem.

– Egyszer hónapokig nem volt jó a beállításom, úgy 35 évvel ezelőtt, akkor Budapestre kerültem a gyermekklinikára. Az ottani professzor állította be a cukrom, az nagyon jól sikerült. Annyira, hogy utána azt gondoltam, annyira jól vagyok, nem is kell adnom magamnak inzulint, majdcsak elkezd termelődni magától… Aztán persze nem győztem helyrehozni ezt a hibát – vallja be nevetve.

Bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból sokkal nehezebb szembesülni azzal, ha egy cukorbetegnek lesz cukorbeteg a gyereke. Zsolt családjában ez történt. Lánya is diabéteszes. (A vele készült interjú a Diabetes Junior 2012. évi számában olvasható – a szerk.)

– Valójában nem számoltunk vele. Tudtuk, hogy előfordulhat, de azt hittük, ilyesmi csak mással történhet, a mi gyerekünkkel kizárt. Nekem könnyebb volt, mert nem kellett kiképezni mint szülőt, és tudtam azt is, hogy az orvostudomány és a technikai eszközök is fejlődtek, Zsófinak már könnyebb lesz, mint nekem volt. A diabetikus élelmiszerek is elérhetővé váltak, ma már az étkezés sem okoz annyi nehézséget.

– Meg szokták beszélni, hogy melyiküknek milyen a HbA_1c-je? – kérdezem.

– Ó, igen, Zsófi mindig dicsekszik vele, hogy az övé milyen jó lett, mennyivel jobb, mint az enyém! Próbálunk egymásra pozitívan hatni. Amikor néha éjszaka hallom, hogy nyílik a hűtőajtó, reggel szóvá teszem, hogy miért nem ad magának kevesebb inzulint, főleg, ha sokat mozgott. Van egyfajta egymásra utaltság, hatunk egymásra, ő is rám, főleg, hogy már végzettsége is van hozzá. Örültem is neki, hogy lett egy házi orvosom! – mondja büszkén, kicsit feloldódva is.

Szabados Judit