Joslin-díjasok

Hatvankét évesen tanult meg autót vezetni

A püspökladányi Bottainé Révész Anna 71 éves, de tízet simán letagadhatna. Csinos almazöld blézerben jelent meg a Joslin-díjátadón, aranyfüggők csilingeltek a fülében, ahogy beszélt. Az első szakmája női szabó volt, mindig szerette a szépet. Amikor belefáradt a varrásba, gondolt egyet, és leérettségizett, elvégezte a közgazdasági szakközépiskolát, megtanult könyvelni és belső ellenőrként elhelyezkedett a MÁV-nál, onnan ment nyugdíjba. A varrás hobbiként maradt meg az életében, a lánya, a két unokája meg a barátnők, ha megkérik átalakításra vagy valami egyedi darab elkészítésére, szívesen megcsinálja.

– Harminchat éve vagyok inzulinos, nem tudom, mi okozta, valami kihozta. Akkor váltam el, voltak munkahelyi problémáim is – avat be a kezdetekbe. Azt is őszintén elmondja, hogy neki bizony ingadozik a vércukorszintje, már mindenféle inzulinnal próbálkoztak, ennek ellenére hol leesik, hol felmegy. Szerencsére sohasem ájul el, sohasem volt még annyira rosszul.

Sokáig várt rá, de ötvenévesen újra megtalálta a szerelem, második férjével már 21 éve házasok. Későn érő típus vagyok, mondja magáról viccesen annak apropóján, hogy 62 évesen tanult meg autót vezetni. Hiába intette a férje, hogy „öreg vagy már ahhoz, mama”, csak nem hallgatott rá, és megszerezte a jogosítványt. Még a közlekedési minisztériumban is köszöntötték mint azok egyikét, akik időskorban tanultak meg vezetni.

– Amit én a fejembe veszek, abból nem engedek, ilyen vagyok. Olyan jó érzés kipróbálni és megnyugodni, hogy mire képes az ember. – .látása jó, a reflexei jók, miért ne vezetne? Peugeot 206-ost hajt. Jó kocsi, sportos, mint a gazdája – provokálom, hogy beszéljen fiatalkori szenvedélyéről, a talajtornáról. Anna ugyanis fiatal korában tornász volt, ez egész életére kiválóan megalapozta az alakját.

Ma már nem sportol, de kertészkedik, és ez szerinte több mint sport. Van egy hobbikertjük, oda minden nap kimegy és műveli a földet, többször díjazták már különböző versenyeken. .kertészkedés egyesíti a szép iránti vágyát és a mozgást.

– Mozogni kell az egészségért, a mozgás leviszi a vércukorszintet– tanácsolja. Nincs betegségtudata, nem hagyja magát elkenődni. Harminchat év után szinte oktatni tudná a diabéteszt.

– Engem mindig fel lehet hívni. Volt, amikor este nyolckor telefonált az egyik betegtárs. Örömmel osztom meg a tapasztalataim másokkal, én ilyen vagyok.

– Milyen jó tanácsot adna a diabéteszeseknek?

– Próbálják megállni, hogy olyasmit egyenek, amit nem szabad. Például süteményt csak mértékkel. Nagyon nehéz, tudom, hiszen például én sütöm az egész családnak a tortákat mindenféle jeles eseményre. Egy szeletet csak megeszem belőle, azt nem lehet, hogy ne kóstoljam meg, olyankor beadok magamnak több inzulint és az lehúzza – mondja őszintén. Sok tortát süt, hiszen van két unokája, nagyok már, 27 és 19 évesek, de megszokták a nagymama süteményének az ízeit.

Nagy kísértést jelentenek még Annának a frissen illatozó péksütemények.

– Néha elcsábulok, de talán éppen azért van ekkora életkedvem, mert ilyen vagyok.

Higgyük el neki, mert nálánál ugyan ki ismerhetné jobban önmagát? Különösen, hogy még belső ellenőr is.

Bartuc Gabriella