Feltöltés dátuma: 2015.12.22.

Beszélgetés Pogátsa Gábor professzorral

„Kell, hogy a betegnek bizalma legyen”

Teljes figyelmével és türelmével fordul betegei felé: aki nem tudja, hogy orvosi rendelés zajlik, azt hiheti, elmélyült baráti beszélgetést lát. Legtöbben szakmai kiválóságát, széles műveltségét és derűs nyugalmát ismerik, de sokan tudjuk, hogy krízishelyzetben tekintélyt parancsolva, azonnal, országhatáron át is képes intézkedni. Pogátsa Gábor kardiológus-diabetológus professzorral beszélgetünk.

– Miért döntött az orvosi hivatás mellett? Kik voltak a példaképei?

– Számomra nem volt kérdéses a pályaválasztás. Hatéves koromtól belgyógyász édesapám volt a példaképem. Az egyetemen aztán Gömöri Pál professzor mutatott példát, és számomra általa vált természetessé, hogy kutatás és praxis nem elválasztható. Meg kell említenem még Takács Lajos élettanászt, akivel aztán hosszan együtt dolgoztunk, és aki a sorsomat – nem csak az enyémet – oktatóként végigkísérte. Életelve volt a pontosság, igazságosság, s hogy nem pusztán érzelmi alapon döntünk, hanem a tényekre támaszkodva. Pályafutásában láttam, mennyire fontos az emberi tartás: váratlan, sőt traumatikus eseményeknél is meg tudta találni, hogyan lehet a helyzetet a köz javára fordítani. Kovács Arisztid is élettanász volt, aki a főnök–tanítvány viszony emberi oldalát is figyelte; időben felismerte, hogy a kutatásban fontosak a külföldi kapcsolatok, így tudott sokakat Amerikába küldeni.

Nagy mesterek

– Visszatekintve az akkori orvosképzésre, van-e, ami ott megvolt és ma hiányzik?

– Nem véletlenül mondtam az imént így: „főnök–tanítvány viszony”. A kiemelkedő orvosoknak iskoláik voltak: tanítványaikat maguk köré gyűjtötték, meghívták, hogy beszélgessenek velük, így viselkedési normákat is sugalltak. Édesapám Jendrassikra hivatkozott, én Gömöri Pálra és Gábor Györgyre – aki főnökként példaértékűen viselkedett –, továbbá Kovács Arisztidra. A szobámban annak idején Gömöri Pál, Takács Lajos, Gábor György és Kovács Arisztid képe függött.

– Kardiológusként hogyan lett diabetológus?

– Fordítva alakult a dolog: orvostanhallgatóként a szénhidrátanyagcsere-kutatásban vettem részt, ezért mint fiatal orvos elsősorban a diabetológia iránt érdeklődtem. Az Országos Kardiológiai Intézetben pedig olyan feladataim voltak, amelyek rávilágítottak a cukor- és szívbetegségek szoros kapcsolatára. Ez ma már közismert! A Kardiológiai Intézetben folytattam a diabetológiai szakrendelést a kardiológiai osztályos, illetve kutatási munka mellett.

– Mitől különleges a diabetológia?

– A diabétesz az a betegség, amivel a legtöbb visszaélés történik; a honeymoon (mézeshetek) periódus a kuruzslás melegágya. A betegek jelentős része nem ébred tudatára annak, hogy a diabétesz milyen veszedelmes állapot. Azt szoktam mondani, hogy ha a magas vércukor fájna, sokkal könnyebb lenne a betegeket óvni. Amikor már nem látnak, amikor kisebesedik a lábuk, akkor már késő. Hangsúlyozni szoktam, hogy a diabétesz lényegesen eltér a többi betegségtől, mert nem az orvos kezeli, hanem a beteg; az orvos csak tanácsadó. Tüdőgyulladást lehet úgy kezelni, hogy se előtte, se utána nem látom a beteget, és a kezelés ettől még eredményes. Kardiológiai rendelésen egyszeri alkalommal is tudok olyan tanácsot adni, ami megoldja a problémát. Diabétesz esetében rá kell a beteget vezetni, hogy ez nem megy. Az ember tehetetlen, ha valaki csak azért jön, hogy az orvos gyógyítsa őt meg, ha valaki felkeres, és azzal kezdi: „Én diétát nem tartok”. Intenzív típus vagyok, és ha valaki nem tartja be a diétát, ami mindennek az alapja, akkor nagyon követelőző tudok lenni, ezért azt felelem: „Ha ön nem tart diétát, akkor nincs miről beszélnünk tovább.” Egy barátom szerint a diabétesz olyan, mint a zsidó vallás: az élet minden pillanatában megköveteli, hogy tudjam, ki vagyok. Én pedig azt szoktam mondani, hogy a 2-es típusnál, ahol nincsenek gyors, drámai következmények, a szerzetesi élet elveit kell követni: önfegyelem, böjtölés, lemondás. Napjainkban ezek nem fontos tulajdonságok, de nélkülük nincs évtizedes eredmény.

Kell a lelki trauma

– Nem hat ez riasztóan?

– Az, hogy mérlegelem, mit bír el a beteg, nem jelenti, hogy nem szembesítem a kockázatokkal. Ilyen szempontból nem tartom jónak, hogy nem tárjuk fel a tényeket. Bizonyos lelki traumát ki kell váltania a beszélgetésünknek, mert ha nem vált ki, nem tudom befolyásolni, nevelni, gondozni a beteget. Hogy a kapcsolatunk elég jó-e, azt abból lehet lemérni, hogy amikor visszajön, egyéb dolgait is elmondja, amik nem tartoznak szorosan a betegségéhez, mégis a gondozáshoz lényegesek. Van három 1-es típusú diabéteszes betegem, akiket ötven éve kezelek. Akármilyen időigényes is, hagyni kell a beteget beszélni, hogy megismerjük. Nem elég a betegségét ismerni, az embert kell megismerni, a viselkedési világát. Ha nem alakul ki köztünk ilyen emberi kapcsolat, nem tudom jól kezelni őt.

Emberség!

– A szakmai felkészültségen kívül milyen tulajdonságok fontosak az orvos számára?

– Az egyik az együttérzés, a másik a felebaráti szeretet. Bele kell tudni érezni a másik ember világába, és szeretettel kell hozzá viszonyulni. Nem kétséges, hogy nem a tudás a döntő egy cukorbeteg gondozásában: mit ér az, ha nincs meg a beteghez igazodás képessége? Nem csak én követelek, hanem gyakran a beteg is, sőt időnként teljesíthetetlen elvárásai vannak. Ellenségnek érzi az orvost, ha nem úgy kezeli őt, ahogy azt ő elvárja. Ezt meg is szoktam mondani, de nem az első évben, mert kell, hogy a betegnek már bizalma legyen, és értéket tulajdonítson annak, amit mondok.

– Hogyan szokta kipihenni magát? Mivel őrzi a frissességét?

– Kertészkedéssel, negyvennégy éve. Kapcsolatom a természettel fizikailag igénybe vesz, szellemileg felüdít. Másrészt zenével. Korán kelő ember vagyok, este tíz után már szeretek itthon lenni, így mostanában a zenehallgatás lemezhallgatást jelent, de a zene nem mindig pihentet. Wagner például követel azért, amit nyújt; nagyon szeretem őt hallgatni, de rá kell készülni. Mozart épp ellenkezőleg, mindig felüdít.

– Mik a legkedvesebb olvasmányai?

– Először is a Biblia. Aztán Kempis Tamás, majd a Háború és béke, a Nyomorultak. Érdekes módon egyik sem magyar irodalom, ami talán azért is van, mert német környezetben nőttem fel. Ha kiskoromban azt láttam, hogy valaki nem ért meg, akkor áttértem a másik nyelvre. Ez Sopron sajátossága, bár az én kétnyelvűségem családi eredetű.

– Hosszú praxisán végigtekintve hogyan látja: változott-e az orvos és a beteg kapcsolata?

– 1955-ben mint szigorló orvos már orvos–beteg kapcsolatban voltam: ez hatvan év! Nagy különbséget látok az elmúlt évtizedekhez viszonyítva. Régen az orvosnak tekintélye volt, és valószínűleg a tekintély alapján bizalom is volt iránta. Ma az emberek általában, így a betegek, sőt az orvosok is bizalmatlanabbak. Egyik kollégám mondta: „Tudod, régebben, ha hívtak egy beteghez, útközben azon gondolkodtam, hogy vajon mi baja lehet a betegnek. Most, ha hívnak, azon gondolkozom, hogy vajon mi bajom lehet nekem ebből…” Úgy éltük végig a kommunizmust, hogy azt hittük, a kapitalizmus jó. Most már tudjuk, hogy egyik sem, hanem valami, amit úgy hívunk: emberség.

Ballér Piroska

Megjelent a Diabetes2015/5. számában személyes


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!