Feltöltés dátuma: 2017.11.11.

Cukorbetegen a Himaláján

Bhután, de okosan!

Erdélyben, Szovátán születtem, mindig csodáltam A Hegyeket. Hatéves koromban lettem 1-es típusú cukorbeteg. Már akkor eldöntöttem, hogy valóra váltom sok-sok álmomat, orvos leszek, világot járok és megnézem A Nagy Hegyeket. A Himaláját!

Első utam az Everestre

2014-ben túlestem a második szakvizsgámon, jutalmam 2016-ban egy túra volt a Himalájába, Nepálba, a cél az Everest alaptábor volt. Csapattársaimnak (köztük egy autószerelő, egy biológus és egy orvos) is fel kellett készülniük arra, hogyan nyújthatnak nekem segítséget, ha baj van. Folyamatos szöveti vércukormérővel (CGMS) és a régi jól bevált inzulinpumpámmal felszerelkezve nem lehet semmi baj! Hatalmas, havas hegycsúcsok, ritka levegő, napsütéses nappalok, didergető éjszakák, tábori ágyak, jakok, sherpák, kevés szénhidrát, sok gyaloglás. Vércukormérések, hipo- és hiperglikémiák. De láttam az Everestet élőben! Már akkor megbeszéltük, hogy visszatérünk A Hegyekbe. Így is lett, csak már egy patikussal kiegészülve.

A nepáli fiúk szervezésében 2017 áprilisában irány újra Nepál, és onnan a Himalája fogságába esett icipici, mesebeli ország, Bhután. Az a hely, ahol még megvannak az elveszettnek hitt tibeti buddhizmus nyomai, a Nemzeti Össztermék (GDP) helyett a „Nemzeti Összboldogságot” (National Gross Happiness) mérik, és csak helyben termesztett bio élelmiszereket fogyasztanak. Egyen-sálakban sétáló férfiak, imamalmokat pörgető asszonyok, kolostorok, vörös lepelben suhanó szerzetesek, fehérre festett épületek egyforma színesen díszes ablakokkal, érintetlen növényzet, csodálatos színekben pompázó rododendronok, Hatalmas Hegyek, a Himalája újra…

Bhutánba nem könnyű eljutni

Először be kell jelenteni a pontos útitervet egy utazásszervezőnek, és előre át kell utalni az államnak az összes utas napidíját, csak akkor kaphat engedélyt a csapat a túrára. Az engedélyezett útvonaltól nem szabad eltérni az út során sem. Az ország csak két módon közelíthető meg: egyetlen úton India felől és egy nemzetközi repülőtéren keresztül. Utóbbira csak két helyről (Indiából vagy Nepálból) lehet repülni és csak két helyi légitársasággal (Bhutan Airlines és a Royal Bhutan Airlines).

Kis csapatunk Katmandu érintésével indult a „valószínűtlen meseország” keleti régiójának felfedezésére. Nepál felett látjuk a 8000 méteres csúcsokat: Everest, Makalu, Lohtse, Manaslu, Daulaghiri, Kangchenjunga… Ámulatba ejtő a táj! Repülünk a csúcsok mellett – és nem felett! Bhután fölé érve már csak 7000 méteres magasságok, szűk völgyek, hosszú hegyvonulatok uralják a tájat. Néhány kanyart véve, szinte a házak tetejét súrolva szállunk le a Paro-völgyben. A reptéren egyen-sálba öltözött elegáns férfiak várnak ránk, és már indulunk is kisbuszunkkal az első állomáshelyünkre.

Taktsang, az ország legszebb kolostora

A Paro faluban elköltött rövid ebéd után irány az első vár, avagy helyi nevén „dzongh”, a Drukgyal Dzong, amit 1647-ben építtetett az itt élő népeket Bhutánná egyesítő első király, Shabdrung Ngawang Namgyal. Innen elmegyünk egy kolostorba és egy helyi termékeket áruló boltba, ahol felpróbáljuk a helyi csizmát és megnézzük az itt festett thangkhákat (bőrre festett mandalák). Innen a 659-ben Songsen Gampo tibeti király által épített kolostorhoz (Kichu Lhakhang) látogatunk.

A visszafelé úton látjuk Bhután legmagasabb hegyét, a Jomolharit. Vezetőnk, Lal, elmondja, hogy itt csak azoknak a hegyeknek van neve, amelyeknek havas a csúcsa (a többi csak név nélküli „domb”). Kiderül, hogy itt A Hegyek szentek, egyiket sem szabad megmászni!

Másnap utunk az ország talán legszebb kolostorába, a Taktsangba („Tigrisfészek”) vezet. Hosszú és néhol meredek az út, 3000 méter fölé kell gyalogolni. Korábban nem is volt kiépített út, néhol köteleken függeszkedve lehetett megközelíteni a teljesen valószerűtlen helyen – egy 900 méter magas, csaknem függőleges sziklafal tetején – épült, XVII. századi kolostort (a címlapon). A legenda szerint itt volt a tibeti „Nagy Guru Rinpochenak” meditációs barlangja, ma is látható ennek sziklaürege és mutatóujjának nyoma a sziklafalban. Az épületegyüttes ma turista-attrakció, kolostorként nem használják, de szigorúan őrzik.

Rododendron és túrakutya

Harmadik napunkon kezdődik a hegyi túra. Egy kis faluig kocsival megyünk, ott átrakjuk holminkat a szamarak hátára, és csatlakoznak hozzánk a hegyi kísérőink: egy szakács, a segédje, két hordár és a szamarak tulajdonosa. Hozzák a sátrakat, a négynapos túrára elegendő élelmet és tüzelőt (itt nem szabad kivágni semmiféle növényt az erdőben).

Első táborhelyünk egy kolostor (Jele Dzong) lábánál van, 3480 m magasságban. Útközben egy kidőlt fatörzsön terített „asztalon” ebédelünk. Ahogy haladunk felfelé a hegyen, egyre sűrűbb a növényzet és találkozunk az első rododendronnal is. Mire mi beérünk a célba, kísérőink már megfőzték a vacsorát, felállították az alvó-, az étkező- és a WC-sátrat (!) is.

Második túranapunkon először meglátogatjuk a kolostort, iszunk a szent vízből és adunk gyógyszert az épp betegeskedő szerzetesnek. Felfelé kaptatás közben csatlakozik hozzánk egy kutya. Lal elmeséli, hogy vannak túrakutyák, akik a turistákat kísérik és őrzik némi étek fejében. A későbbiekben megtapasztaljuk, hogy bizony kemény harcok folynak a falkák közt a turisták kíséretéért.

Körülbelül 9 órányi gyaloglással, kora délután érünk egy nagy kempingbe. Szamaraink megküzdenek egymással a megérdemelt abrakért, jól megrugdosva egymást, miközben kutyánk kitartóan tartja pozícióját valamelyikünk sátra előtt. Az éjszakát egy szép tisztáson töltjük.

Feltűnik, hogy a szöveti és az ujjbegyes vércukormérő adatai nem felelnek meg egymásnak. Ekkora lenne a „késés” a szöveti és az ujjbegyes vércukorérték közt? Nem jól mérjük a cukrot? Valamelyik készülékben nem jó az elem (magaslaton hamarabb lemerül)? Ekkora ingadozások lennének a vércukorban? Rossz a szenzor?

Mindenesetre inzulinpumpa-szerelék és patroncsere történik délután, mert másnap hosszú és igen megterhelő nap vár ránk (többször több száz méteres emelkedés-ereszkedés és síkon is hosszú táv, néhol nehéz terepviszonyokkal).

Jó lenne látni, mi történik a szervezetemben

Túránk harmadik napján szép időre ébredünk, át kell gyalogolni a magas hágón és újra leereszkedni a Thimphu-völgybe. Bőséges túrareggeli után indulunk. Hosszú kaptató, újabb cukormérési és korrigálási nehézségek után – nagyobb baj nélkül – elérjük a fennsíkot és egyben túránk legmagasabb csúcsát, 4100 méter magasságban. Itt már nincs ebéd, csak csoki, müzliszelet és víz, na és persze a csodálatos kilátás az előttünk elterülő Himalája-vonulatra.

Némi pihenő után hosszú ereszkedés következik. Útközben fentről meglátjuk a 3700 méteren fekvő Jimilangtsho-tavat. Itt várnak a kísérőink némi megkésett ebéddel, de a tornyosuló zivatarfelhők elől lefelé menekülünk. Lal előre sejthette, hogy rossz idő lesz, mert jóval alacsonyabb magasságra tervezte az utolsó hegyi éjszakát. Jó döntésnek bizonyult, mert esett és hideg lett.

Ereszkedésünk közben csodálatosan virágzó rodondenronok, mesébe illő, égbetörő fák, dús aljnövényzet között vezet az ösvény. Néhol kalandossá válik a helyzet; hátizsákostól kell átkelnünk a patakon a felette átívelő ágakba kapaszkodva. Sok vércukormérésre most nincs idő, de már néhány adatból is látszik, hogy az ujjbegyes és a szöveti vércukormérések értékei nem közelítik egymást. Milyen jó lenne látni, hogy mi történik a szervezetben a szokatlan terhelés, a nehéz terep és az átélt izgalmak ideje alatt! Gyakori vércukor-ellenőrzéssel, inzulin- és kóla-korrekcióval leérünk az utolsó táborhelyre, egy kis fennsíkra a patak fölött. Vacsorakor a tábortűz melegét élvezzük. Az éjszaka didergetően hideg és jön a hipoglikémia, utána a hiper… Megoldjuk ezt is!

Közlekedési lámpa nélküli főváros

A negyedik hegyi napon már csak egy laza leereszkedés vár ránk a Thimphu-völgy bejáratánál levő faluba. Dús erdőn vezet keresztül az utunk, néha olyan érzésünk van, hogy a bokrokból mindjárt előbújnak a törpék, angyalok, trollok vagy hobbitok. Gyalogtúránk végén megnézzük azt a patakot, azt a szent helyet, ahol Guru Rinpoche fürdött, amikor Tibetből erre a vidékre érkezett. Számtalan lengedező színes imazászló alatt lépünk „a Guru nyomába”. Egy kis hídon átkelve érjük el a falut. Elköszönünk szamaras emberünktől és kapunk egy finom sört a megérkezés örömére.

Máris indulunk tovább Thimphu, a világ egyetlen olyan fővárosa felé, ahol nincs közlekedési lámpa. A városban és környékén eltöltött néhány nap alatt meglátogatjuk a Nemzeti Chortent, amelyet 1974-ben a királyné építtetett a néhai király, Jigme Dorji Wangchuk tiszteletére, majd végigjárjuk az ország fő kolostorát, ami egyben a fő kormányzati épület is (Tashichho Dzong). Innen rálátunk a parlamentre és a mostani király kis palotájának kertjére (a királyi palota nem látogatható, még csak rá sem szabad nézni). Elmegyünk egy tradicionális thangkafestő iskolába, megnézzük az ország (és a világ) egyik legnagyobb Buddháját, amely épp most épül.

Druk Pungthang Dechen Phodrang, a Nagy Boldogság Palotája

Az utolsó bhutáni napunkon kisbuszunkkal magas hegyekre kaptatva, a Dochula-hágót átszelve utazunk Punakhaba. Itt meglátogatjuk az 1637-ben épült Punakha Dzongot, amely két – a férfi (Pho Chu) és női (Mo Chu) – folyó közé épült. A legenda szerint már Guru Rinpoche megjósolta, hogy ezen a helyen egy Namgyal nevű ember kolostort fog építeni. És valóban, Shabdrung Ngawang Namgyal építtette egy olyan építésszel, aki egy kis Buddha-templom előtt alvás közben álmodta meg a hatalmas épület terveit, amelynek eredeti neve így hangzott: Druk Pungthang Dechen Phodrang (A Nagy Boldogság Palotája).

Ettől a lilán virágzó fákkal körülvett épülettől nem messze, a folyó alsó folyásánál látogatjuk meg a Fertilitás Templomát. A helyiek hiszik, hogy ha ide eljönnek, gyermekáldásuk biztos lesz. A szájhagyomány (és Lal szerint is) ez működik csakúgy, mint az, hogy a házak bejárata mellé festett hatalmas férfi nemi szervek megvédik a bentlakókat a rossz démonoktól…

Ebből a mesékkel, legendákkal átfűtött, buddhizmussal, tradíciókkal és kemény szabályokkal rendezett országból utazásunk tízedik napján térünk vissza Katmanduba. Utolsó esténken még beszerezzük a következő túránkhoz szükséges felszereléseket, együtt vacsorázunk, sörözünk a helyi túraszervezőnkkel és máris ácsoljuk a következő évi útitervet…

Köszönet a Roche-nak az út támogatásáért, a csapattársaknak a kitartásért, megértésért és segítségért, hogy a lehető legkevesebb nehézséggel és a legjobb cukrokkal valósíthattam meg életem második „Magas-Hegyi-Álom-Túráját”.

Mert az álmok valóra válhatnak cukorbetegen is!

Dr. Páll István


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!