Szerző:  Feltöltés dátuma:

Semmelweis Ignác Fülöp, az anyák megmentője

Aki legyőzte a kórt, de nem győzte meg a kort

„Tanításom arra való, hogy megmentsem a feleséget a férfi, az anyát a gyermeke számára.” – Semmelweis

Semmelweis Ignác Budán született. Szülőháza ma is áll a tabáni Apród utca 1–3. szám alatt, és 1965-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont.

A fiatal Semmelweis a pesti és a bécsi egyetemen tanult, s végül 1844-ben Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet. Ugyanekkor szerzett sebészdoktori és szülészmesteri oklevelet is. E három foglalkozás abban az időben még elkülönült egymástól.

1846-ban Semmelweis szülészeti tanársegédi állást kapott Bécsben, az Allgemeines Krankenhausban. Itt szembesült először a szülő anyákat tizedelő félelmetes betegséggel, a gyermekágyi lázzal, és kezdettől fogva elkötelezett harcot folytatott a betegség ellen.

Abban az időben a nők általában otthon szültek szülésznő, szülészmester vagy orvos segítségével. Ezt azonban a szegényebbek nem engedhették meg maguknak, vagyis ők látogatták a közkórházakat, így a hatalmas bécsi kórházat, ahol az egyetemi orvoskar oktatási célokat szolgáló klinikái is működtek.

Semmelweis kitartóan és odaadóan, szeretettel és lelkiismeretesen látott el minden szülő nőt, és küzdött az életükért, függetlenül a származásuktól, társadalmi hovatartozásuktól. A gyermekágyi láz félelmétől hajtva, tudományos alapossággal és részletességgel, a megszállottak kitartásával, a tudósok józanságával harcolt az anyákat és az utódjaikat pusztító titok mielőbbi megoldásáért, nem kímélve magát, nem törődve előítéletetekkel, rangokkal, hagyományokkal. Górcső alá vette a betegség okát magyarázó valamennyi ismert elképzelést, függetlenül azok tudományos értékétől, és logikusan elemezve, kísérleteket végezve cáfolta azokat. Dokumentálta a szülő nők és a betegek adatait és tanulmányozta a statisztikák változásait, hogy megtalálja a számok mögött rejtőző okokat, összefüggéseket.

Melyek voltak akkor e betegség jellegzetes kóroktani magyarázatai? Sokan járványnak tartották a gyermekágyi lázat, mások úgy gondolták, hogy kivédhetetlen légköri-kozmikus-tellerikus befolyás éri a szülő nőket. Abban is hittek, hogy a zsúfoltság, a szülések nagy száma fertőzi a helyiséget. Volt, aki az asszonyok túlzott félelemérzetével, vagy a gyakran megjelenő katolikus papoknak az utolsó kenet feladásakor használt csengettyűszavának rémisztő hangjával magyarázta a gyermekágyi láz kialakulását.

Az anyák szerencséjére a vak véletlen a Bécsi Egyetem szülészetén különleges klinikai vizsgálati, „kísérleti” feltételeket, körülményeket produkált azzal, hogy a szülő nők rendelkezésére két osztály állt, azaz az I-es és a II-es. A betegfelvétel szabályozottan, általában 24 órás időközökben változott. Az I-es klinikán a gyermekágyi halandóság átlagosan 6,56, a II-es klinikán 5,58 százalék volt. 1840-ben átszervezték az oktatást, és ettől kezdve az I-es klinikán a medikusokat, a II-esen a bábákat képezték. Ez az adminisztratív lépés szinte azonnal megváltoztatta a halandósági adatokat; az orvosképzés helyén a halandóság 9,92 százalékra emelkedett, amíg a bábaképzés területén 3,38 százalékra csökkent. Ez a feltűnő változás a szülő nők és az orvosok, illetve a szakmai vezetők között egyaránt nagy izgalmat váltott ki, de a korabeli ismeretek alapján megmagyarázhatatlan volt.

Bécsben ez volt az az időszak, amikor a nagyhírű, cseh származású Rokitanszky anatómus megfogalmazta a korábbi tapasztalati betegellátással szemben a kórbonctani szemléletet, mely szerint először az anatómiai eltérést kell megtalálni, és csak utána érdemes és lehet oki terápiát keresni. A fontos és előremutató elv tragikomikuma, hogy eszerint a betegnek előbb meg kell halnia, és csak azt követően lehet pontos diagnózist felállítani és eredményesen gyógyítani a betegségét. E szemlélet terjedése következtében a boncolások száma minden szakterületen ugrásszerűen és hihetetlen mértékben megemelkedett.

Semmelweis maga is sokat boncolt, sőt minél több anya halt meg, annál inkább látni akarta annak okát. Ezt kiegészítette a statisztikák összeállításával, feldolgozásával, összehasonlításával, illetve értelmezési kísérletével. Az anatómián kívül mélységesen hitt a számokban, mint tudományos kutatási eszközben, még akkor is, ha jól tudta és fel is hívta a figyelmet arra, hogy a számok félrevezetők lehetnek. Tisztában volt azzal, hogy például az I-es osztály vezetője, hogy kerülje a szégyenteljes halandósági adatok nyilvánosságra kerülését, hiúsági és anyagi meggondolásokból a gyermekágyi láz kezdetén, amíg még szállíthatók voltak a betegek, gyakran áttette őket más osztályokra, hogy ott „rontsák a statisztikát”. A döntést elősegítő, legalizáló bizottság persze azzal próbálta védeni az eljárást, hogy olyan osztályokra helyezik a megbetegedő anyákat, ahol a betegséget okozó különleges hatások már nem érik őket.

A statisztikák kozmetikázása nem segített a klinika hírén, nem lehetett eltagadni, hogy a bekerült egészséges fiatal szülő nők minden tizedike a gyermekével együtt az osztályon meghal. Sokkal rosszabbul jártak a klinikán szülők, mint az otthonmaradtak. A szülő nők rettegtek a rosszhírű szülészeti osztálytól, mindent megpróbáltak, a legkülönbözőbb trükköket eszelték ki, hogy a másik, a II. osztályra kerüljenek.

Semmelweis minden elképzelést megvizsgált és átgondolt. Még a papokat is megkérte, hogy ne csengettyűzzenek, amikor a haldoklóhoz mennek. Követte a statisztikákat és leste, hogy van-e bármi változás a halálozásban, függetlenül attól, hogy hihetőnek vagy hihetetlennek tartotta a magyarázatot. Az évek alatt felgyülemlett adatok hónapról hónapra történő elemzésével, összehasonlításával megállapította, hogy „a zsúfoltság lassú apadása mellett sem figyelhető meg a halálozások megfelelő arányú apadása”, „más szóval, a zsúfoltság sem játszik szerepet”. Kimutatta, hogy sem az évszakok, sem a klimatikus viszonyok, sem a félelem, sem a szegénység nem okozhatja a statisztikai eltéréseket. Hiszen a klimatikus viszonyok a két osztály között nem térhetnek el, a csengettyűzés elhagyása nem segített, és az utcáról bekerült, de már megszült szegények között nem volt magas a halandóság. Megfigyelte, hogy a koraszülöttek esetén, amikor a gyors folyamat miatt nem került sor az orvos általi hüvelyi vizsgálatra, lényegesen kevesebb volt a gyermekágyi láz.

1846 őszére eljutott oda, hogy kijelenthesse, a gyermekágyi láz nem epidémia, azaz általános járvány, hanem endémia, vagyis helyi gond. A kiváltó ok a beteg közvetlen környezetében található, illetve keresendő. Egyre többet dolgozott, boncolt, számolt és vizsgálódott; eközben a halandóság fokozódott; 1846 augusztusában az osztályon már 18 százalék fölé emelkedett.

Hogy minden igyekezet ellenére milyen nehéz a bonyolult valóságban tisztán látni, annak bizonyságára álljon itt néhány soros, Semmelweis tollából származó leírás: „Jóllehet meg voltam győződve arról, hogy az I. Szülészeti Klinikán nagyobb halandóság valamely endemikus, de még ismeretlen, általam mindeddig eredménytelenül keresett okból ered, megzavart az a tény, hogy újszülöttek is megbetegedtek gyermekágyi lázban, akár fiúkról, akár lányokról volt szó. S mivel ráadásul olyan jelenségeket figyeltem meg, amelyeket nem voltam képes megmagyarázni – mint például a hosszantartó tágulási idő alatt szinte törvényszerűen bekövetkező halálesetek, vagy azok elmaradása az utcai koraszüléseknél, és hogy az I. Szülészeti Klinika halálozása, ellentétben a felfogásommal, epidémikus okokra vezethető vissza, avagy a gyermekágyasok sorozatos megbetegedései az I. Szülészeti Klinikán, végül a II. Szülészeti Klinika kedvezőbb egészségügyi körülményei a I. osztályhoz viszonyítva –, már-már arra kellett gondolnom, hogy a II. Osztály alkalmazottai ügyesebbek, vagy gondosabbak kötelességük teljesítésében, mint mi. Az a lebecsülés, amit a I. Szülészeti Osztály alkalmazottaival szemben a személyzet éreztetett, olyan boldogtalan lelkiállapotot váltott ki belőlem, amely valósággal megkeserítette az életemet. Minden kérdésesnek, minden tisztázatlannak, minden kétségesnek tűnt, csak a halottak száma maradt kétségbevonhatatlan valóság.”

1847 tavaszán Semmelweis szomorú hírt kapott. Az általa nagyra tartott Kolletschka, a törvényszéki orvostan tanára, miután boncolás közben egyik tanítványa a használt késsel megszúrta, megbetegedett, nyirok- és vénagyulladást, valamint kétoldali mellhártya-, szívburok-, hashártya-, s agykéreggyulladást kapott és meghalt. Könyvében így idézi fel az eseményt. „…Kolletschka halálhíre miatti felindultságomban, legyőzhetetlen erővel tódult tudatomba a felismerés: Kolletschka ugyanabban a betegségben hunyt el, mint a több száz gyermekágyas, akit meghalni láttam. Hiszen a gyermekágyasok is véna-, nyirokedény-, hashártya-, mellhártya-, szívburok-, agykéreggyulladásban haltak meg...”

A mikroorganizmusok, baktériumok ebben az időben már nem voltak teljesen ismeretlenek, de a Bécsi Egyetemen még nem igazán figyeltek fel rájuk. Semmelweis úgy gondolta, hogy „hullarészek” kerültek a sebbe és a hullaméreggel fertőzött seb okozta a halált. „Hogy a kézhez tapadt hullarészeket szétroncsoljam – 1847. év május közepe táján, a napra pontosan nem emlékszem –, chlorina liqiudát használtam, e folyadékban kellett minden hallgatómnak és nekem is vizsgálatok előtt kezet mosnunk.” Május második felében az olcsóbb klórmészre tértek át. A következő hónapokban a halálozási arány az I. Szülészeti Klinikán 3,04 százalékra csökkent.

Semmelweis nagyságát és lelkialkatát jól tükrözi a következő mondata: „Meggyőződésem következtében be kell vallanom, hogy Isten az egyedüli tudója annak, hányan haltak meg idő előtt miattam is. Többet foglalkoztam hullákkal, mint általában a többi szülész.”

Semmelweis nem állt meg a véletlenek adta lehetőségek és a klinikai esetek megfigyelésénél, nézeteinek igazolására állatkísérleteket is végzett. Akkoriban szokatlan módon kilenc házinyulat a gyermekágyi lázban elhunytaktól vett szövetkaparékkal fertőzött meg. Mind a kilenc állat a betegség jellemző tüneteivel elhullott.

Miután 1850-ben Bécsben állását nem hosszabbították meg, a frissen megkapott szülészeti magántanári kinevezéssel a zsebében Pestre költözött.

Hogy mennyire nem értették Semmelweis felismerését a kortársai, jól bizonyítja, hogy idehaza egyik első estéjén egy népes orvostársaságban a kollégák a következőkkel támadták: „A Szent Rókus Kórházban éppen most, akár csak minden évben erőteljes gyermekágyi láz uralkodik, noha ott nem vizsgálódnak orvostanhallgatók, akiknek keze bomlott szerves anyagokkal lenne fertőzött.” Semmelweis könyvében így válaszol: „…mindez nem állt ellentétben, hanem éppenséggel összhangban volt a gyermekágyi láz kezeléséről kialakított véleményemmel. Közelebbi vizsgálódásaim révén ugyanis sikerült megállapítanom, hogy a Szent Rókus Kórház Szülészete nem önálló osztály, hanem a sebészet alárendeltségébe tartozik, a szülész főorvos pedig sebész főorvos és törvényszéki orvos is egyben. Ráadásul patológus hiányában a boncolásokat maguk a részleg-főorvosok végzik.”

1851-től 1857 nyaráig tiszteletbeli főorvosként a Rókus Kórház szülészetének vezetője. Ez idő alatt a 933 szülésből összesen 8 gyermekágyi lázas halált jegyeztek fel, ami 0,85 százalék! 1855-ben a Pesti Egyetem elméleti és gyakorlati szülészeti professzorává nevezték ki.

Semmelweis tanai nem terjedtek el könnyen és mindenütt. Ennek okai igen sokrétűek és ma is kutatják őket. Semmelweis hátralévő élete nem volt sem könnyű, sem vidám. 1865. augusztus 13-án, alig 47 évesen a bécsi elmegyógyintézetben halt meg. Betegségének, illetve halála körülményeinek feldolgozása sok gondot okozott nemcsak a családnak, kollégáknak, de úgy tűnik a bécsieknek is, akik még a kórbonctani jegyzőkönyv létezését is tagadták egészen 1977-ig, amikor végül egy kutatónak kiadták. A jegyzőkönyvből ma már egyértelműen kiderül, ami korábban csak feltételezés lehetett, hogy halálos betegségben szenvedhetett: szifilisz okozta krónikus, illetve akut idegi károsodásban (paralízis progresszíva). A közvetlen halálok pedig egy még itthon szerzett szúrt sebből származó, a jobb kezén található tályog és/vagy számos további, az ápolás közben szerzett, kapott sebek szétterjedése következtében kialakult vérmérgezés volt.

Az idegrendszeri érintettség már korábban, élete utolsó 5 évében is megmutatkozott viselkedésében, mozgásában, gondolkodásában, járásában. Bár rutinmunkáját szakszerűen ellátta, tudományos haladása megtorpant, magánéletében zavarok támadtak, feltűnően hirtelen megöregedett, alvászavarok, dühkitörések jelentkeztek nála. Hogy vajon a boncjegyzőkönyvben leírt számos és elhanyagolt sérülése, sebe az akkori zárt osztályi kemény ápolási szokásoknak és/vagy a dühkitöréseinek a következménye, nem tudjuk, de azt igen, hogy napjai a sérülései és a vérmérgezése nélkül is meg voltak számlálva.

Alapbetegsége okát nem tudjuk, de származhatott éppen úgy a bécsi szegény cselédek kesztyű nélküli nőgyógyászati vizsgálatából, mint házasság előtti diákéveiből. Sem e betegség ténye, sem a kialakult betegsége következtében létrejött magatartásbeli változások nem indokolták halála utáni, hosszú ideig fennálló elhallgatását, szinte megtagadását, a családi névváltoztatásokat, a csöndet körülötte.

A hazai és a nemzetközi ellenállásnak számos tényezőjét tárták fel a szakemberek. Túl a személyes ellentéteken, a felfedező kihívó fiatalságán, a kor sem kedvezett Semmelweis elméletének. Hiszen még a baktériumok ismerete nem terjedt el, és a betegségek okaként anatómiai elváltozásokat kerestek és tartottak csak elfogadhatónak.

Évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy Semmelweis tanainak nagyságát, jelentőségét igazából széleskörűen felismerjék. 1891-ben hazahozták hamvait, és megalakult a Semmelweis Emlékbizottság. 1903-ban Stróbl Alajos megbízást kapott szobor készítésére, mely ma a Szent Rókus Kórház előtt áll.

Semmelweis nem csak a gyermekágyi láz igazi okát fedezte fel, hanem felismerte és bevezette az antiszeptikus profilaxist a szülészeti gyakorlatban. Ezzel lerakta a mai sebészet alapját, az aszepszist is, amelynek elve és gyakorlata így a gyermekágyi láz kóroktanának felfedezéséből alakult ki. A bakteriológia felfedezései csak tudományos bizonyítékát adták Semmelweis megállapításainak. Semmelweis kétségtelenül a klinikai kórélettani kutatások úttörője, akinek a kortársai támadásaitól elszenvedett, sokszor félreértéseken alapuló keserűségek jóvátételeként az utókor megadja a kijáró, méltó tiszteletet.

szerzo

Prof. Dr. Rosivall László

Nefrológus, urológus, a Magyar Nephrologiai Társaság egyik alapítója. Évtizedeken át a Pécsi Dialízis Központ vezetője, a hazai nefrológiai-dialízis-hálózat kialakításának résztvevője. 1977-től kandidátus, 1994-től akadémiai doktor. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Orvoskarának emeritus professzora.


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!