Lehet-e a sport egészségtelen?

Test és lélek összefonódása elfogadott tény, akárcsak a mozgás és az egészség közötti szoros kapcsolat. A testmozgás csökkenti a testi megbetegedéseket, és a mentális zavarok gyógyulásában is szerepet játszik. De mikortól számít függőségnek, mikor mondjuk azt, hogy csak tüneti megoldás a szenvedéllyel űzött sporttevékenyég?

Mindenki tapasztalta már, hogy a mozgás jó érzéseket, örömöt tud generálni. Köszönhető ez az agyban termelődő endogén opiátoknak, azaz a „boldogsághormonoknak“, amelyek méltó jutalmat biztosítanak a teljesítményért. A sport lehetőséget biztosít, hogy átéljük a flow élményt, hogy megtapasztaljuk, amikor az idő és a tér elveszti jelentőségét, amikor a koncentráció beszűkül és csak a tevékenység számít. Ha a kitűzött célok teljesíthetőek, jó érzésünk fokozódik, a cél elérése pedig növeli a magabiztosságot. A mozgás a megfelelő kihívások megtalálásával megszabadít a mindennapi stressztől.

Pácienseim saját tapasztalatukból már jól tudják, hogy a lelki gyógyulásnak elengedhetetlen feltétele a mozgás. A lelki egészség szempontjából minden sportnak számít, ami a napi rutinon felül áll, ami csak a mozgás örömét szolgálja. Az amatőr sport akkor egészséges, ha nem hat negatívan a fizikai állapotra. Természetesen ha valaki például a Vivicittára készül, akkor szükségszerűen többet fut, mint előtte, de ettől még ugyanúgy ellátja a feladatait, bejár dolgozni és a szociális kapcsolatait sem hanyagolja el, legfeljebb időlegesen más hangsúlyt kap az életében a többi tevékenység.

Elfogadott addikció

Nehéz meghatározni, mit jelent a mértékletesség – egyénileg változik, vagyis mindenkinek más a „normális“ –, arról azonban létezik kulturális megegyezés, hogy mit tartunk egészségesnek. Az egészséges mérték attól függ, milyen mennyiségben határozza meg a sport az életminőségünket, életvitelünket, hogy más fontos tevékenységeket mennyire rendelünk alá. Ide tartozik az is, hogy az elérendő célunk reális-e – a képességeink, adottságaink és lehetőségeink tükrében. Ha valaki szenvedélyesen fut, attól még nem függő. Ha azonban ezt a tevékenységet menekülésre, elkerülésre használja, ha tökéletesen felborítja addigi életritmusát, ha csak azért edz, mert ez divat és nem a saját jó közérzete a motiváló, akkor ez már nem „normális“. Trendi lett a sport – ez önmagában nagyon pozitív –, azonban sokszor valami helyett használjuk a sportot, nem akarunk szembesülni valamivel, leginkább önmagunkkal. Gyakran a sportban csak a teljesítménykényszert látjuk: gyakran azért járunk futóversenyekre, mert mások is ezt csinálják, mert sok időt vesz el, és addig sem kell foglalkoznunk a hétköznapi problémákkal. Ezt beismerni a legnehezebb: belátni, hogy ilyenkor a sport csak tüneti megoldás. Ebben az esetben a sport elégtelen megküzdéssé válik. Mivel társadalmilag értékelt tevékenység, természetesen sokkal elfogadottabb, mint például az alkoholfogyasztás – ezért sok esetben rejtve marad a mögötte meghúzódó valódi ok. A férjnek azért feltűnhet, hogy felesége sokkal több energiát fektet a félmaratonra való felkészülésére, minthogy kapcsolatukat helyrehozza; a feleségnek szemet szúrhat, hogy férje ironman edzései órákig elhúzódnak, ezért nem tudja egyéb feladatait ellátni. Ne értsenek félre, mind az ironman kihívása, mind a félmaratonra való felkészülés dicséretes és üdvözlendő, az viszont, hogy az élet fontos dolgai emiatt elmaradnak, hogy megoldatlanul átlépünk a problémákon úgy, hogy a sportot használjuk kifogásnak, az már nem jó.

A sport mint feszültségforrás

A pszichológiai értelemben vett testestedzés-függőséghez számos kritériumnak kell még érvényesülnie. Az egyéni sajátosságok figyelembevétele mellett általánosságban megállapítható, hogy kóros sportolásról abban az esetben beszélhetünk, ha a sportoló gondolatait már akkor is az edzés tölti ki, amikor teljesen más tevékenységet folytat. Az egészséges élet ütemet követel, napi rutint, a pihenés-aktivitás egyensúlyát igényli. Nincs teljesítmény rekreáció nélkül, nincs élet alvás nélkül, az alapvető szükségletek (evés, ivás stb.) sem hiányozhatnak az életünkből, akárcsak az önmegvalósítás, azaz a munka szintén elengedhetetlen szükséglet. Egy-egy kitűzött életcél, élethelyzet módosíthatja a napi ritmust, de hosszú távon a lelki jóllét fenntarthatatlanná válik, ha bármelyik e három alappillér (alapvető szükségletek, pihenés, önmegvalósítás) közül kimarad.

A sportfüggőség diagnózisának felállításához szükséges feltétel, hogy a hobbisportoló a fájdalmat figyelmen kívül hagyja, ne törődjön az adottságaival, képességeivel annak érdekében, hogy a teljesítményét fokozatosan növelje. Az állandó teljesítménykényszer olyan feszültséget okozhat az életében, hogy amikor kihagy egy edzést, nyugtalanná, frusztrálttá válik, extrém esetekben pedig lehetetlen időpontokban pótolja az elmaradt mozgást. Naponta többször is kilométereket fut, és akár éjszaka is kirohan a pályára, hogy a napi penzuma meglegyen.

A túlzásba vitt edzés önkéntelenül is olyan élethelyzetet teremt, hogy a társas kapcsolatok, a munka, az alvás mellékes szerepet kapnak, akár ki is maradnak a sportoló életéből. A függő az addikciója miatt teljesen izolálódhat az élettől.

A sport már nem örömforrás, kikapcsolódás, hanem az egyetlen dolog, ami az illetőt érdekli. Minden mást helyettesít, minden egyéb elhanyagolódik. Pedig a probléma továbbra is ott feszül a mélyben, elfutni előle, elterelni róla a figyelmet csak időlegesen lehet. A rossz házasság nem oldódik meg attól, ha az időm lényeges részét nem otthon, hanem az edzőteremben töltöm – anyagi gondjaim csak növekedni fognak attól, ha az összes pénzem új futócipőkre költöm. A szorongás keltette rossz érzések, a boldogtalanság állandósul a függő életében, és a sport nemhogy felszabadítaná, hanem gúzsba köti, és a testedzés rabjává válik.

A sport, a mozgás elengedhetetlen a lelki egyensúly eléréséhez, de kizárólag akkor, ha ömagáért, önmagunkért és nem az életünk eseményei, terhei és örömei elkerülésére használjuk.

A hipertónia mögötti pszichés okoknak a felszínre kell kerülniük, ahhoz, hogy a sport hatékony gyógymódot jelentsen a magasvérnyomás-betegségben szenvedőknek.

Faludi Viktória

Krízisterapeuta, sportkonzultáns, szakpszichológus, szakközgazdász. Jelenleg magánpraxist folytat. Fő szakterületei között szerepel a szorongás, a krízis és a sport pszichológiája. Számos válogatott élsportoló pszichológusa. Az olimpia évében jelent meg első könyve A sport pszichológiája címmel, amely 2014-ben Nyírő Gyula-díjat kapott. 2015-ben az ELTE egyik nagykövete lett.