Diabetes Junior 2011

Dr. Békefi Dezső

A diabétesz elfogadásának folyamata

A betegség elfogadása sajátos lelki történések sorozatának eredménye, amely hasonló a gyászreakció pszichés sajátosságaihoz.

A következő fázisokon megy át a beteg (és a családja):

1. Sokk, az elutasítás

A leggyakrabban hallott első mondatok a betegség tényének ismertetése után: Nem! Ez nem lehet igaz! Biztosan tévedés! Az sem szokatlan, hogy más, akár ismerős orvos véleményét is igényli a beteg. Ebben a fázisban a beteg (és családja) tudata teljesen beszűkült, a felvilágosítás célja nem lehet több annál, mint a tény elfogadásának elősegítése.

2. Agresszió és düh

Erre a fázisra a Miért pont én? Miért pont Ő? Ki tehet róla? kérdések a jellemzők. Nem ritka a vádaskodás vagy az önvád. A post hoc, ergo propter hoc – a valami után, tehát attól van – gondolkodási sablon ahhoz vezethet, hogy megelőző orvosi tevékenységek (műtét, altatás, más betegség, gyógyszer) kerül gyanúba a betegség okaként. Ebben a periódusban is beszűkült a beteg tudata. Az edukációs (betegoktatási) próbálkozások is csak arra irányulhatnak, hogy erről senki nem tehet, nem ez a legnagyobb tragédia, ami egy embert érhet; stb.

A gyermek-diabetológiai gyakorlatban az első két fázisra az jellemző, hogy a gyermek többnyire sokkal hamarabb túljut rajta, mint a szülők. Különösen igaz ez az önváddal teli második fázisra. Ezzel kapcsolatban a következő kérdésekben igényelnek legtöbbször segítséget a szülők:

– Mit rontottunk el? Hogyan lehetett volna ezt kivédeni? Ki tehet róla? Ez nemegyszer a családon belüli vádaskodásba torkollik. Leggyakrabban azért, mert a családon belül ez vagy az a személy „tömte mindig édességgel” (s ne felejtsük: az anya egyben meny is, s a nagymama egyben anyós is!). Különlegesen nehéz helyzetet jelenthet, ha az egyik vagy a másik család terhelt a diabétesszel. Az újabb genetikai vizsgálati lehetőségek (pl. a diabéteszre hajlamosító és védő gének vizsgálhatósága) bizonyos tekintetben nehezítette a genetikai tanácsadó orvos tevékenységét és a szülői feldolgozást egyaránt. Hiszen bármilyen határozottsággal állítjuk, hogy a genetikai adottságok átviteléről nem tehet egyik szülő sem, mégis szembe kell néznie a szülőnek azzal a ténnyel – ha történt ilyen vizsgálat –, hogy a hajlamot jelentő géneket ő örökítette az éppen megbetegedett gyermekbe. Ez alkalmasint súlyos szülői önvád (vagy a másik szülő elleni vád) forrása lehet.

– Ha ezt előre tudtam volna, akkor meg sem kellett volna születnie a gyermeknek! Ez az előző kérdéskör sajátos torzuláson átesett folytatása. Keverednek benne a gyermek sajnálatának és az optimális gyermek mítosza elvesztése miatti gyászreakciónak a motívumai.

Akkor jár el helyesen a gyermek-diabetológus, ha módot ad arra, hogy ezeket a gondolatokat merjék elmondani a szülők. Nem ritka az sem, hogy csak négyszemközti beszélgetés során meri az egyik vagy másik szülő előhozni a benne megfogalmazódott gondot. Sokszor a mi orvosi tevékenységünk része az, hogy a másik szülőt hogyan vonjuk be a probléma megoldásába. Szükség lehet pszichológus vagy akár pszichiáter segítségére is.

3. Alkudozás, a tárgyalási kísérlet

Ha a beteg (illetve a szülő) mer önmagához és az orvosához őszinte lenni, akkor ilyen kérdéseket tesz fel: Ugye, ha jól csináljuk, akkor lehet, hogy elmúlik? Ugye volt már a világon legalább egy olyan cukorbeteg, akinek mégiscsak elmúlt? Ha nem is volt, akkor miért ne lehetne az én gyermekem az első!

Ebben az időszakban manapság igen gyakori az, hogy természetgyógyászt keres fel a beteg, illetve a család. Nem ritka, hogy olyan ígéretet kapnak, hogy ilyen vagy olyan csodaszer hatására el fog múlni a diabétesz. A tiltás helyett az tűnik célravezető orvosi magatartásnak, ha tudomásul vesszük korunk ezen sámánságát. Magunk gyakorlatában nem biztatjuk ugyan erre a beteget, de már az első-második beszélgetés során szóba hozzuk, hogy tudunk erről a „mai divatról”. Azt szoktuk mondani, hogy nyugodtan menjenek el, ha ez nekik megnyugvást jelent, csak mérjék a vércukrot, ne higgyék el, hogy nem fog kelleni inzulin, és jöjjenek vissza az ellenőrzésre.

Ebben a fázisban az edukációs tevékenységünknek már több tere nyílik. A beteg (illetve a családja) rengeteget olvas, sokat kérdez, és igyekszik is a megbeszéltek szerint vezetni a betegséget. Tisztában kell lennünk ugyanakkor azzal, hogy ez – kimondva vagy kimondatlanul – a betegségtől való megszabadulás reményében történik. A beteg nem törekszik a megtanult dolgok tartós rögzítésére, többnyire elutasítja a betegtársak kínálta segítséget, elmaradozik a cukorbeteg-klubból, visszamondja az edukációs táborba való jelentkezését: Minek, hiszen úgyis csak átmenetileg kell mindezt tudnom…

Minél jobban kapaszkodik az elfogadás ezen fázisában a vélt szalmaszálhoz a beteg vagy a szülő, annál nagyobb lesz a csalódás, s annál mélyebb lesz a következő fázis!

4. Depresszió

A betegségtől való megszabadulás csalfa reményének elmúlásával a beteg (illetve családja) úgy érzi, hogy ezt lehetetlen végigcsinálni. Részben a lelki alkattól, részben az életkortól, részben az egyéb tényezőktől függ, hogy a depresszív reakció milyen mély lesz, milyen megnyilvánulással jár, s milyen módon uralhatjuk, illetve juthatunk túl rajta. Nehezíti a helyzetet, ha nincs stabil, védő környezet, ha válófélben van a család. Ne késlekedjünk a probléma megoldásához szakértő pszichológus vagy akár pszichiáter segítségét kérni!

5. Aktív elfogadás

Az idő a gyászolókat előbb-utóbb eljuttatja a belenyugvási fázisba. Az elvesztett egészséget gyászoló cukorbeteg nemritkán arról számol be, hogy valami megkönnyebbülést érez. Igény támad benne arra, hogy minél többet tudjon a betegségéről. Már nem áltudományos bulvárlapokat olvas – keresve benne a diabétesz csodálatos meggyógyulásáról szóló híreket –, hanem olyan segédanyagot kér, amelyekből megtanulhat együtt élni a diabétesszel. Nem faramuci ötletekkel jön, mint a tárgyalási kísérlet során, hanem valós, saját magára szabott és az ő életét megkönnyítő megoldásokat keres, és talál is. Az edukációnak ez az optimális ideje. Nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a beszűkült tudatállapottal járó (1., 2. és 4.) illetve a felületes érdeklődést jelentő (3.) fázisban hallottakat újra elő kell vennünk a tanulás során.

Az elfogadás folyamata nem egyenes vonalon zajlik. Nem ritka, hogy vissza-visszaesik a beteg (illetve családja) egy korábbi, már túljutottnak gondolt fázisba.

Mindezek tudatában tegyük fel ismételten azt a kérdést, hogy hogyan is állunk éppen ezen a téren? Ha tudatosan figyeljük a reakcióinkat, könnyebben kaphatunk segítséget a gondozóban a problémáinkra!

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!