Diabetes Junior 2011

Tutira életben tart!
Az éltető fehérje: inzulin

Becsszó, hogy nem fog kémia- vagy töriórába „torkollni” ez a cikk, de vannak minimuminfók, amelyeket érdemes a magunkévá tenni erről az életfontosságú anyagcsere-szabályozó hormonról, nevezzük csak nemes egyszerűséggel inzulinnak. Tegye fel a kezét, aki már kipróbálta e kitűnő „cuccot”! Naná, hogy sokan vagyunk, hiszen minden „egészséges” és diabéteszes ember ennek az „anyagnak” köszönheti a létét. Nekünk, cukorbetegeknek meg különösen nagy mázlink van, hogy 1921 óta „konzervként”, „tartósított hegyi levegőként” is hozzájuthatunk. (Örök hálánk, thanx, Mr. Banting!) Hogy kicsoda az előbb említett úr? Sajnos ezt már kevesebben tudják, de ha ez a kitűnő, tehetséges és jószívű úriember 1921 hosszú, forró nyarán nem kezd el kísérletezni egy tetőtéri laborban (akkoriban nem volt ám légkondi), most én sem pötyöghetném a laptopomba ezeket az „okosságokat”. Helyette rég (21 éve, 13 éves korom óta) az örök, égi vadászmezőkön unatkoznék. És még nem is beszéltem egy csomó érdekes dologról, az inzulin felfedezése körüli hercehurcáról, Banting nagylelkűségéről, a szarvasmarhahasnyálmirigy-hiányról, a hős kis „szuka” (kutyacsajszi), Marjorie (ejtsd: Márdzsörí) önfeláldozásáról, a halál markából utolsó pillanatban szabaduló 30 kg-os fiúról, Leonard Thompsonról, na és az első inzulinkezeléséért kapott egyik Nobel-díj „lenyúlásáról”.

Elég izgi, nem? Vágjunk bele! Íme, a „kötelező olvasmány” röviden:

Frederick Grant Banting

Frederick Grant Banting

1922. január 11-én Leonard Thompson, egy csonttá-bőrré aszott, haldokló 14 éves cukorbeteg fiú megkapja a világ első inzulininjekcióját a torontói közkórházban. Hosszú, drámai órák következnek, mert a „cucc” nem javít a fiú válságos állapotán, de legalább kellemes kis allergiás reakciót okoz. Dr. Frederick Banting, akinek előző év nyarán, a világon először sikerült kezelnie egy Marjorie névre hallgató kutya diabéteszét, utasítja kollégáját, James Bertram Collipot, hogy állítson elő még tisztább, még erősebb készítményt. (Fontos megemlíteni, hogy az embereknek szánt inzulint nem a kutyák hasnyálmirigyéből nyerték ki, sem akkor, sem most. A humán inzulinok megjelenése előtt ez a megtiszteltetés a sertések és szarvasmarhák jámbor és népes táborának jutott. Hmmm, évezredek óta felzabáljuk őket, most meg a szerveikkel is kereskedünk. Rémes.) Nem kevés idő telik el, 12 nap (!), míg végre Collip elkészül az újabb, sokkal tisztább és erősebb „anyaggal”. Leonard megkapja a második dózist is, a hatás ezúttal nem marad el. A kómaközeli állapotban lévő fiú vércukra csökkenni kezd, majd pár hét és egészen kigömbölyödik. Az első, sikeres kezelés után világméreteket ölt a CSODA: mivel Banting szándékosan nem védeti le „találmányát” (ritka egy nemes lelkű gentlemanus a pali), így beindulhat az inzulin tömeggyártása, és cukorbetegek milliói menekülnek meg a haláltól. Magyarországon 1923-ban adnak be először inzulininjekciót egy 3 napja kómában fekvő fiatal nőnek a budapesti III. számú (ma I. számú) Belklinikán. A hölgyemény első szavai, miután két inzulindózis után lassan, nagyon lassan magához tért: „Vizit van? Olyan sokan tetszenek lenni!” – kérdezi hunyorogva a fölé hajoló, megdöbbent dokiktól, majd sóhajt egyet: „Éhes vagyok!” (Vajon, már akkor is „zsemlye” és „parizer” volt a kórházi menü?)

Charles Herbert Best

Charles Herbert Best

Nos, nagyjából ennyi a kötelező „tananyag”, most néhány érdekesség, nyalánkság következik csak ínyenceknek. Először is nézzük a szereposztást: a főszereplő, Sir Frederick Grant Banting (1891–1941), az inzulin felfedezője és első előállítója, foglalkozását tekintve kezdő sebész, Charles Herbert Best (1899–1978), a szerény és szorgalmas medikus munkatárs, aki egy érme feldobásával dönti el gyakornok kollégájával, hogy melyikük segíthet Bantingnek a kísérleteknél. Ugye, nem kell ecsetelnem, mekkora mázlija van, Banting később megosztja vele a „dicsőséget” és a Nobel-díjjal járó pénzösszeget. Most abba ne menjük bele mélyebben, hogy Best miért nem kap „igazi” elismerést a hátbaveregetésen kívül, pedig melózott ám ezerrel. Maradjunk annyiban, hogy szokás szerint „alakít” a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Nobel-díj-bizottsága, persze nem ez az első és utolsó „fura” döntése a díszes társaságnak. A lényeg, hogy Banting mellett John James Richard Macleod (1876–1935) kap Nobel-díjat, és nem az inzulin felfedezése az apropó, hanem az inzulin első gyakorlati alkalmazása. Macleod úr persze nem vesz részt a verejtékes munkákban, ő „csupán” híres intézete bizalmával, egy kis szerény laborral, meg pár kísérleti kutyával járul hozzá a nagy műhöz. Meg kell említenünk még James Bertram Collipot (1892–1965), a kezdetleges inzulinkészítmény tökéletesítőjét. Sokáig „tisztogatta” bonyolult eljárásokkal, hangyaszorgalommal a zavaros „anyagot”, vagy ahogy hivatalosan nevezik (ragadjon ránk egy kis szakmai nyelv is) extraktumot.

Aztán itt van Leonard Thompson (1908–1935) az egész történet „haszonélvezője”, legnagyobb mázlistája, ő az első cukorbeteg, aki megmenekült a halál torkából. Friss cukorbetegek és gyengébb idegzetűek, kérem, ne sokat filózzanak elhalálozásának dátumán, a most következő megjegyzést ugorják át. (Apróbetűs rész: Leonard 13 év múlva diabétesz-szövődménybe bonyolódott, nem megfázás okozta tüdőgyulladásba). De álljon itt néhány pozitív példa is az akkori (diabétesz-kezelések szempontjából) „kezdetleges” időkből: Ted Ryder 5 éves volt, amikor 1922 júliusában elkezdték diabéteszét kezelni, és 1993-ban fejezte be hosszú és boldog földi pályafutását szövődménymentesen(!), Elizabeth Hughes szintén 1922-ben lett cukorbeteg, és 73 évet élt meg, ebből 59 évet cukorbetegként „húzott le”. És említsük még meg az egyik legfontosabb szereplőjét a „fehérje-történetnek”, aki történetesen egy négylábú: Marjorie-ról, a hős „szukáról” van szó (a laboratórium bejegyzéseiben „33. számú kutya”-ként tartották számon), akit sok-sok kísérleti kutya közül választottak ki, és hasnyálmirigyének eltávolításával cukorbeteggé tettek. (Szegény, ő aztán tényleg joggal panaszkodhatott volna, miért pont én lettem cukorbeteg?) Bantingék Mering és Minkowski urak korábbi kísérletét ismételték meg, amelynek érdekessége, hogy az előző páros más célból távolította el a kutyák hasnyálmirigyét. A történet pikantériája, hogy a lábadozó kutyák, amelyek addig szobatiszták voltak, most már folyamatosan össze-vissza pisilték a labort, mire Minkowski úr a legegyszerűbb módszert választotta, hogy megfejtse a talányt: megízlelte a kutyák vizeletét (brrr! nem véletlen a képlet: egy paraszthajszál választja el a zsenit az őrülttől). Az ízlelés meglepő eredménnyel zárult: édes volt a vizelet. Bantingék olvastak erről a kísérletről, és a bizarr módon megszerzett tapasztalat birtokában kezdtek el dolgozni Marjorie-val. Azonban ők tovább mentek a kísérletezésben: miután Marjorie cukorbeteg lett, az elhalt hasnyálmirigyében felgyülemlett inzulint kivonták, és egy tisztított extraktumot készítettek belőle. Ezzel kezelték őt, és pár óra múlva igazolni tudták az anyag vércukorcsökkentő hatását. A cukorbetegek megmenekültek. (Apróbetűs rész: Marjorie még 70 napig élt cukorbetegként, de biztos kapott egypár szaftos csontot az emberiségért tett „áldozatáért”.)

Állati szervek feldolgozása a Richter Gedeon Vegyészeti Gyárban, az inzulin előállítása során (1926 körül)

Állati szervek feldolgozása a Richter Gedeon Vegyészeti Gyárban, az inzulin előállítása során (1926 körül)

Na, és hogy mi történt ezután? Valóban megesett az egyébként filmbe illő drámai esemény, hogy miután Leonard Thompson állapota javult, Banting, Best és Collip „végigrohant” a kórtermeken és sorra adták be a haldokló cukorbeteg gyermekeknek az inzulint. Amikor az utolsó haldoklóhoz értek, meghallották egy távoli teremből a szülők üdvrivalgását, néhány gyermek ugyanis magához tért a kómából. Bantingék felfedezése lázba hozta az egész világot, orvosi kongresszusok, szaklapok foglalkoztak az inzulinnal. Hamarosan megjelent a torontói egyetemen egy indianapolisi cég (Eli Lilly), amely elvállalta az inzulin nagyüzemi gyártását. Európa se késlekedik sokáig, 1923-ban Dániában, a Nobel-díjas Krogh professzor felügyelete alatt elkészül a „Leo” inzulin, amelynek legfőbb összetevője cinkkel és halspermával (fújjj) kezelt szigethormon.

Inzulininjekció töltése a Richter Gedeon Vegyészeti Gyárban a 30-as évek második felében

Inzulininjekció töltése a Richter Gedeon Vegyészeti Gyárban a 30-as évek második felében

Még ebben az évben Magyarországon megalakul az Inzulinbizottság, amely megszerzi az inzulingyártás licencét a torontói egyetemtől. Az üzemszerű termelést 1926-ban két gyár indítja be hazánkban, a Chinoin és a Richter, 1928-ban már világszínvonalú terméknek számít mindkét gyár készítménye. (Hajrá, magyarok!) Persze azért nem minden fenékig inzulin. A két gyár évi 70000 ampullája csak a harmadát elégít ki az akkori magyarországi inzulinigénynek. Végül Argentínából importálunk marhahasnyálmirigyet, amiből már exportra is „fussa”. Még egy érdekesség: kezdetben az inzulinkészítmények hatáserősségének meghatározásához az ún. nyúlegységet használták, amely azt az inzulinmennyiséget jelentette, amely egy szegény 2 kg-os, 16 órán át éhező nyuszit 3-4 óra alatt totális hipoglikémiás görcsbe hajkurássza. (Már megint a szegény állatok szívnak).

Inzulinampulla a ‘20-as évekből

Inzulinampulla a ‘20-as évekből

Végül megszületik a salamoni döntés 1925-ben: 5 különböző gyár 500000 klinikai egységnyi (E), pontosan meghatározott keverékarányú inzulinját használják az 1 nemzetközi egység (NE) meghatározásához. Az eredmény: 1 NE=500 000 E 1/8 mg-ja (amúgy meg E=mc2, most mi van?).

Az Ebers-papirusz

Az Ebers-papirusz

A bágyasztó matekóra után jöjjön egy kis érdekes egyveleg arról, hogy milyen volt az „élet” az éltető inzulin nélkül. A cukorbetegséget már i. e. 1550-ben ismerték Egyiptomban (az Ebers-papiruszon említik először), noha 1922-ig gyógyítani nem tudták (ennyit a tudományok gyors fejlődéséről). A papirusz tanulsága szerint a kórkép legfőbb jellemzője a bő vizeletürítés volt. Ennél többet egyébként nem nagyon tudtak róla a macska- és krokodil-imádók. A diabetes szó egyébként a görög diabeinen szóból alakult ki, amely túláradást jelent. Ugrunk „picit” az időben: nálunk, Magyarországon a XIX. században, ha már gyógyítani nem tudták, legalább megpróbálták nevén nevezni az ismeretlen „szörnyeteget”. Nyelvújító mestereink a „cukros húgyár” kifejezést próbálták meghonosítani – nem sok sikerrel (nem is értem miért). Mivel a diabétesz pontos oka a XIX. század végéig feltáratlan maradt, fogalma se volt senkinek az inzulinról és annak „életmentő” jelentőségéről. Helyette viszont addigra már „hasznos” tanácsok tucatjai álltak a betegek rendelkezésére, mint pl. az 1780-as évek táján hirdetett „okosság”, minthogy a beteg próbálja megőrizni lelki egészségét és tartózkodjon a nemi élet gyakorlásától (na, mennyivel jobb manapság cukorbetegnek lenni?). 1797-ben azonban mégiscsak történt egy minimális előrelépés a „kezelésben”, Rollo húsdiétáját kezdték alkalmazni a betegeknél, amelyet a történelem első igazi diétás étrendtanácsának számítanak. És ki gondolta volna, de már 1879-ben felfedezték a szacharint, amely segítette a „koplalást”. Még egy érdekesség: a XIX. század végén rézszulfáttal már ki tudták mutatni a vizeletben a cukrot, így véget ért egy hőskorszak: mégpedig a diabétesz diagnosztizálása ízlelőbimbók segítségével. Azonban ne legyenek illúzióink, hasznos tanácsok, különféle diéták ide-oda, inzulin nélkül (1922-ig) egy 10 évesen cukorbeteggé váló gyermek túlélési ideje max. másfél év (!) volt, egy felnőtté 4–8 év.

Hálásan köszönjük, Mr. Banting az éltető inzulint!

metabolik_dzsémzbond

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!