Orvosként diabéteszes – diabéteszesként orvos
Mosolygós, vidám, végtelenül határozott és céltudatos. Hátulgombolós korunk óta ismerjük egymást, s ez idő alatt soha nem láttam elcsüggedni, vagy feladni bármit is. Dr. Kövesdi Zsófia, a 24 éves orvos közel húsz éve cukorbeteg.
– Mikor döntöttél az orvosi mellett, már az oviban is sztetoszkóp volt a jeled?
− Ezen én is gondolkodtam, azt hiszem, kezdetektől képben volt, és később sem tetszett meg más hivatás. Biztosan közrejátszott ebben az is, hogy a diabéteszem miatt sokat jártam orvoshoz. Emlékszem, még általános iskolás voltam, amikor Vándorfi doktor úrral, az akkori diabetológusommal kiszámoltuk, hogy pont akkor fogok végezni, mire ő nyugdíjba vonul, így megörökölhetném a rendelőjét – meséli nevetve. – Van utánpótlás? – szegezi nekem a kérdést.
– Számolsz ezzel az ígérettel? – felelek illetlenül a kérdésre kérdéssel, mire csak mosolyog.
– A rezidensképzést Németországban kezdem februárban, de később haza szeretnék jönni – mondja. − Biztosan nehéz időszak lesz. Vannak kérdőjelek, és nem csak a megszokott félelmek, hogy idegen országban éljek, ahol alig ismerek valakit, de olyan technikai részletek is, hogy nem tudom, hazajárjak-e az orvosomhoz, Pusztai doktor úrhoz, vagy ugyanazt az inzulint megkapom kint is. Azért is nehéz kérdés ez, mert a pesti és a veszprémi diabetológusommal is olyan bizalmi kapcsolat alakult ki az évek során, ami nem helyettesíthető.
– Van benned valamiféle kettősség, hogy egyszerre orvosként és betegként is figyeled a diabéteszed? – kérdezem.
– Ami azt illeti, mostanában kezdett el igazán érdekelni a cukorbetegségem, eljutottam oda, hogy valóban érdekemnek érzem, hogy jó legyen a cukrom. Újabban még izgulok is, mikor vizsgálatra megyek – meséli nevetve. – Azt hiszem, nem ijesztgetik eléggé a betegeket a szövődményekkel. Persze mondták az orvosok nekem is, de valójában csak az orvosin szembesültem vele, hogy mi vár rám, ha nem figyelek oda. Mindenesetre, az biztos, hogy nehéz akkor betartani a szabályokat, mikor az ember még teljesen jól érzi magát.
– Nem tudom, más cukorbetegek hogy vannak ezzel, de én elég jól kiismertem magam. Nagyon változó szénhidrát-mennyiséget eszem, mégis sikerül jól eltalálni, mikor mennyi inzulint kell adnom. Pár éve elkezdtem futni is, az elején nehéz volt, többször rosszul voltam, de beletanultam, hogyan tudom kordában tartani. Talán az egyetlen, amitől félek a diabétesz kapcsán, az a hipoglikémia. Félek, amikor előadást kell tartanom, vagy idegenek előtt szerepelnem, nehogy hipózzak. Az orvosavatáson például elfelejtettem a zsebembe cukrot rakni, és képtelen voltam arra figyelni, hogy ez milyen gyönyörű, magasztos pillanat. Végig az járt a fejembe, hogy nehogy rosszul legyek – meséli.
– Mindent egybevéve azt hiszem, nekem mindig is könnyebb volt, egyrészt, mert édesapám is cukorbeteg, ezáltal volt előttem egy példa, másrészt pedig hatéves voltam, mikor kiderült. Akkoriban csak annyit fogtam fel az egészből, hogy mostantól van valamim, ami apának is van. Csak később tapasztaltam, hogy mennyivel nehezebb azoknak, akik tinédzserkorban válnak cukorbeteggé. Nekem ez nem volt sokkoló élmény, kórházba sem kerültem. Arra viszont emlékszem, hogy a szüleim bezárkóztak a fürdőszobába, amikor kiderült. Még apa is sírt. Előttem persze soha nem mutatták, hogy szomorúak lennének. Apa úgy érezte, hogy az ő felelőssége, hogy miatta, tőle van. Ő idegenek előtt nem is szokott a cukorbetegségéről beszélni, ezt idővel én is átvettem. Tartok tőle, hogyha kiderülne, másképp néznének rám az emberek.
– A barátaim persze tudják, és egy szűkebb kör, de nem akarnám nyilvánosan vállalni. Nem azért, mert negatív élmények értek volna, soha nem csúfoltak, nem közösítettek ki. Ugyanúgy jártam napközibe is, még testnevelésből sem kaptam felmentést, azokat a fránya Cooper-teszteket is ugyanúgy le kellett futnom, mint a többieknek – neveti el magát.
– Talán épp azért, mert édesapám diabéteszes, a szüleim nem féltek, nem féltettek annyira. A legtöbb szabály a bulizással és az ivással kapcsolatban ugyanúgy vonatkozott a nővéremre, mint rám. Ugyanolyan keményen fogtak mindkettőnket. Nem éreztem, hogy velem másképp bánnának, hogy megfigyelés alatt tartanának a nap huszonnégy órájában.
Hihetetlenül határozott és tudatos. Már nem csak beteg, de orvos is, aki pontosan tisztában van a legvalószínűtlenebb és legritkább szövődményekkel, megélt egyet-kettőt azok közül, amik az előadásokon elhangzottak. Olyan súly ez a vállán, amit kevés ember vállalna önként. Mégis megteszi, mert segíteni, gyógyítani akar. Ki lehetne hitelesebb, mint egy orvos, aki nem csak a tankönyvekből ismeri a betegséget, de maga is nap mint nap tapasztalja ugyanazokat a nehézségeket, mint a betege?
Szabados Judit
