A cukorbetegség és Mi - A szó, amelyben minden benne van: köszönöm

7 éves voltam, amikor kiderült, cukorbeteg vagyok. Fogalmam sem volt akkor, mit jelent cukorbetegnek lenni, de anyukám reakcióját látva nem számítottam semmi jóra. Most, 20 évesen már tudom, hogy ezzel a betegséggel is teljes életet lehet élni anélkül, hogy bármiben hiányt szenvednék. Sőt!

Valószínűleg teljesen más ember lennék, ha annak idején nem így alakulnak a dolgok. Megtanultam pozitívan kezelni a betegségemet és meglátni benne a jó dolgokat is. Ez viszont nem sikerült volna azok nélkül az emberek nélkül, akik az elmúlt 13 évben körülvettek. Ők a Szegedi Diabéteszes Gyermekeket Támogató Egyesület tagjai.

Sokáig húztam, de most már el kell köszönnöm tőlük, 20 évesen az ember nem járhat még mindig a gyerekorvosához… Sokat gondolkodtam, hogyan tudnám megköszönni nekik az elmúlt évek támogatását, minden szeretetét. Aztán beugrott. Elmesélem, hagy tudja meg mindenki, milyen csodálatos emberek dolgoznak a napfény városában, Szegeden.

Dr. Román Ferenc főorvos úr lett a kezelőorvosom. Nem sok mindenre emlékszem az „első cukorbetegévekből”, a vércukor-eredményeimre a legkevésbé. Azt viszont sosem felejtem, hogy a doktor úr mindig milyen kedves és figyelmes volt. Mindig mosolyt csal az arcomra az a kedves emlék, amikor a „szurik számáról” alkudoztunk. Tiltakoztam az ellen, hogy 3-szor kelljen szúrni magam. Épp elég volt reggel és este, azt is utáltam! Azonban sajnos a vércukraim nem alakultak a legjobban, így kötöttünk egy megállapodást. Ha a következő HbA1c-értékem sem lesz jobb, akkor délben is szükség lesz az inzulinra. Sokkal jobb lett! Azonban valamiért nem tudtam elmenni a doktor úrhoz megbeszélésre, abban pedig nem bíztam, hogy anyukám meg tudja ezt vele beszélni. Így írtam a doktor úrnak egy levelet, amelyben felhívtam rá a figyelmét, mit is ígért nekem nem olyan rég. Román doktor úr pedig állta a szavát, maradt a 2 szuri! Eltelt jó pár év, előkerültek a régi papírjaim a rendelésen, köztük volt a levelem is! Román főorvos úr azóta őrizgette és nagy becsben tartotta. Neki mindig a beteg volt a legfontosabb. Rengeteget tanultam tőle, mind a cukorbetegségről, mind minden másról az életben.

Miután a doktor úr nyugdíjba ment, Kürti Kálmán főorvos úrhoz kerültem. A legemlékezetesebb baklövésemet talán ő sem felejti el soha. Egy iskolai kiránduláson dupla annyi inzulint adtam be véletlenül, mint kellett volna. Rajtam kitört a pánik. A főorvos úr azonban megnyugtatott és telefonon tartotta velünk a kapcsolatot. A nap végére már én is megnyugodhattam, mert az ő utasításait követve nem lett semmi komolyabb bajom.

Amit a legjobban köszönök a főorvos úrnak, hogy sosem erőltetett semmit. Mindig a legjobbat akarta nekem, de szerintem hamar rájött, milyen makacs természet vagyok. Így volt ez az inzulinpumpával is. Éveken át húztam a számat miatta, taszított a dolog. Nem volt olyan ellenőrzés, ahol ne hangzott volna el a kérdés, megváltozott-e a véleményem az inzulinpumpával kapcsolatban, de miután a válaszom továbbra is „nem” volt, a doktor úr nem erőltette a dolgot. És milyen jól tette! Egyszer csak megváltozott bennem valami, és már 3 éve inzulinpumpát használok.

Aki az elmúlt években mindig mindenben segítette a betegeket, az orvosok mellett, nem más, mint Szandi Katalin diabetológiai szakápoló. 13 éve áll mellettem és a szüleim mellett. Nem volt olyan problémám, amivel ne fordulhattunk volna hozzá bizalommal. Ő tényleg az az ember, akit az éjszaka közepén is nyugodtan felhívhatsz. Szívvel-lélekkel él a hivatásának, és ez visszatükröződik a munkájában is. A diabéteszen túl is figyelemmel követi az életemet.

Végül, ami a legmeghatározóbb volt abban, hogy elfogadjam, cukorbeteg vagyok, a diabétesz-tábor. A szegedi egyesület minden évben megszervezi nyári táborát, mindig más helyszínt felkeresve. Nekik köszönhetően bejártam az országot. Én mindent ott tanultam meg a diabéteszről. Elfogadást, segítségnyújtást, de még azt is, hogyan kell beadni magamnak az inzulint. Első alkalommal senkit nem ismertem, de mára ez a közösség családdá nőtte ki magát a szememben. Az ott önkéntesként dolgozó nővérek, felnőttek nagyon közel kerültek a szívemhez. Lidi néni, Magdi néni, Trombitás Évi, Marcsi, Mariann, Zsilák Kati, Csákné Éva, Aranka, Pakai Kati, Rita és még sorolhatnám. Nem lehet elégszer megköszönni, amit tőlük kaptam.

Nyolcévesen voltam először táborban, és azóta minden évben megszakítások nélkül tagja vagyok a csapatnak. Habár tavaly a vizsgáim miatt csak 2 napra tudtam elmenni, de azt a 2 napot nem bírtam volna ki itthon.

Megannyi csodás dolog történt velem az elmúlt években, köszönhetően a DGYTE csapatának. A legjobb helyre kerültem 13 évvel ezelőtt. Biztos vagyok benne, hogy ők is hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váltam, aki most vagyok. Habár most át kell lépnem a „nagybetűs felnőttéletbe”, én mindig hozzájuk fogok tartozni. Sokáig tudnám még húzni a beszámolót, de talán egy szóban tudom legjobban kifejezni azt, amit érzek: köszönöm.

Csonka Dóra

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!