IGEN a diabéteszre

Diabéteszesnek lenni különleges dolog, a maga előnyével és hátrányával együtt.

17 évesen lettem „cukros”. Nehéz elmesélni azt az érzést, hangulatot, ami bennem volt, amikor megtudtam ezt. Fura, de nem ijedtem meg, valószínűleg azért, mert nem tudtam igazán, hogy mi ez, csak az a – ma már tudom – nagy tévhit jutott eszembe, hogy akkor ezután majd nem ehetek cukrot, és akkor mi van?!

Jött a kórház, az első szúrások, amelyek fájdalmasak voltak, talán csak a szokatlanság miatt. De talán nem is a szúrások fájtak igazán, hanem az, hogy láttam az ágyam mellett álló szüleimet könnyes szemmel elfordulni minden egyes inzulinbeadásnál vagy vércukormérésnél. Jobban megijedtek, mint én, és ezt furcsa volt látni félig még gyerekként. Aztán megnyugodtak, vagy beletörődtek, nem tudom, de látták, hogy én nem félek ettől az egésztől, és jobban vagyok.

Még ma is – 10 év távlatából – emlékszem arra, hogy 3 nap diéta és inzulinkezelés után már jobban voltam: nem kellett annyit a mosdóba járni, nem kellett 4-5 litert inni naponta, és élénkebb lettem. Valahogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy nem fog menni később, nem tűnt nehéznek a dolog. Inzulin napi négyszer és kevesebb étel, mi ebben a nehéz?

Aztán megláttam sok egyéb oldalát ennek a betegségnek. Az első időszak otthon nem volt egyszerű. Anyu, aki már fejből tudta, hogy mikor miből mennyi kilóra, dekára van szükség a főzésnél, most mért, számolt végeláthatatlanul. Illetve mértünk, számoltunk, én is, mindenki. Gyümölcsöt, tejet, lekvárt, kenyeret, mindent. A vásárlás a szokásosnál több időt vett igénybe, mert nézni kellett az összetevőket, majd a döbbenet következett, hogy mennyi mindenben van cukor.

Az eltelt évek alatt minden napi rutinná vált, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Fura, de még ma sem tudják a nem diabéteszesek elképzelni, hogy az inzulinozás nem fáj és lehet rutin. Pedig lehet, abszolút. Lehet rutin a diéta betartása is, hiszen ma már nem kell mindent mérnem, „szemre” meg tudom állapítani, hogy miben mennyi a szénhidrát és mikor mit ehetek.

Persze vannak nehéz időszakok, aki szerint nincsenek, az nem mond igazat. A legelső ilyen élményem még a diabétesz 10 évvel ezelőtti felfedezésének környékére tehető, és egy iskolai kiránduláshoz köthető. Tihanyba gyalogoltunk a 33 fokos hőségben, az úton egyszer csak ott volt egy árus, akitől jégkását lehetett venni. Soha nem rajongtam a jégkásáért, de őszintén megmondom, hogy amikor mindenki jóízűen itta, csak én nem, elsírtam magam. A többiek ezt nehezen értették, vagy túlzottan elkezdtek sajnálkozni, amit azóta is utálok. Létezik cukros, aki szereti, ha látványosan sajnálkoznak rajta? Én biztosan nem, mert ez nem juttat mást eszünkbe, mint hogy mi valamit NEM csinálhatunk úgy, ahogyan mások.

Felnőttem. Étteremben nehezebb, amikor mindenki eszik mindenfélét, de meg lehet szokni. Nem katasztrófa, az egészségünk érdekében ennyit meg kell tudni tenni – még sokkal többet is. A legnagyobb sajnálatomra sokan a diabéteszesek közül nem így gondolják, hanem esznek-isznak jóízűen, aztán amikor elveszítik a szemük világát vagy a fél lábukat, csodálkoznak. Hiszek a „sokk”-terápiában. Abban, hogy ha – akár többször is – elmondják, megmutatják egy cukorbetegnek, hogy ha nem tartod be az előírt diétát, akkor mi lehet veled, hatásos lehet.

A szövődményeket legalább meg lehet előzni, sok más dolgot amúgy sem, ami a diabéteszhez kapcsolódik. Ezekről viszonylag kevés szó esik, ha esik egyáltalán, pedig nagyon fontosak. Példaként említhetném, hogy mivel a cukorbetegség autoimmun betegség, azok meg gyakran kéz a kézben járnak, szóval ne lepődjünk meg, ha kiderül, hogy van még egy, kettő vagy több ilyenünk. Esetleg az sem elhanyagolható, hogy ételintoleranciája is előbb lesz egy diabéteszesnek, mint egy úgynevezett normális embernek. Ezek vagy jönnek, vagy – talán a szerencsésebbeknek – nem jönnek, de a szövődmények jönnek bizony, ha nem tartjuk be az előírásokat!

Nekem 3 éve jött egy másik autoimmun betegségem, idén pedig a laktózintolerancia igazolódott, mégsem gondolom, hogy szerencsétlen lennék. Sőt, utóbbinál megláttam a diabéteszes lét egyik újabb nagy előnyét: aki éveken át lemondott sok dologról, sokkal könnyebben lemond újabb dolgokról, nem annyira nehéz neki az átállás.

A cukorbetegség sok mindenre megtanítja az embert: rendszerességre, önuralomra biztosan. Az egészséges táplálkozás pedig bónusz, amit hozzá kap az ember. Nem is tudom elmondani, hányszor hálát adtam már ezért. Furcsa? Annyira talán nem, ha figyelembe vesszük, hogy milyen borzasztó életem lett volna akkor, ha tovább folytatom a kamaszkoromra jellemző édességevést, szénhidrátfüggőséget.

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy nem nehéz-e? De, igen! Azonban ez az igen eltörpül nagyon sok más „igen” mellett. Igen, jobb életem van, mint korábban. Igen, lehet fogyni 30 kg-ot. Igen, lehet cukor és fehér liszt, tej és kenyér nélkül élni. Igen, a szövődmények megelőzhetők. Igen, a napi ötszöri étkezés egészséges. Igen, teljes életet élek, boldog vagyok, igen, így is, CUKORBETEGEN.

Nagyné Támis Orsolya

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!