Aranyanyu díjas Gyermekdiabetológus doktornő

A Richter Aranyanyu díja megalapításának célja a nők társadalmi megbecsülésének és önbecsülésének növelése. A díjat olyan nőknek ítélik oda, akik a klasszikus segítő szakmákban dolgoznak (orvos, pedagógus, egészségügyi szakdolgozó).
2014-ben közel négyszáz jelölt közül az Aranyanyu díjat az orvosnő kategóriában a nagyközönség szavazatai alapján dr. H. Nagy Katalin gyermekdiabetológus főorvos nyerte el. A szegedi Szent-Györgyi Albert Tudományegyetem Általános Orvosi Karán végzett H. Nagy Katalin tanárnő a dr. Sipos Péter főorvos vezette Gyulai Pándy Kálmán Kórház gyermekosztályának munkatársa, az intenzív osztály vezetője, pulmonológus és diabetológus szakorvos.

— Mit jelent Önnek az Aranyanyu díj?

— A díjra történő felterjesztés önmagában is megtiszteltetés volt. A gyermekekért tett gondozói munka elismerése. A díj elnyerése visszajelzés mind a gondozó csapat, mind a magam számára, hogy jó úton járunk, támaszt, segítséget jelentünk a betegeinknek, szüleiknek. A díj a segítségre szorulók és azt megkapók köszönetének, hálájának, szeretetének jelképe.

— Mit gondol, miért kapta? Mi az, ami megkülönbözteti Önt a többiektől?

— A krónikus betegekkel foglalkozók és a betegek, szüleik között láthatatlan kötelék alakul ki, amelynek a kölcsönös bizalom, a segítségkérés és -várás, illetve a segítségadás az alapja. A kollégáimmal (Seresné Szabó Ágnes dietetikus, Stégermájer Mónika és Szabó Edit szakasszisztensek) sikerült ezt a szinte feltétel nélküli bizalmat elérnünk. Jöjjön ide jelölőm, egy hétéves cukorbeteg kisfiú édesanyjának megfogalmazása: „Az elmúlt hetekben többen megkérdezték tőlem, miért jelöltük a »miKatidoktornéninket« az Aranyanyu díjra: … mert egyszer, egy »diás« karácsonyon, zokogva azt mondta, minden alkalommal belehal, amikor egy családdal közölnie kell gyermekük diabéteszét, … mert Árpád fia oroszlánnak öltözik, ha éppen arra van szükség, mert Attila fia mindig ott van, ahol a kiskaticáknak segítség kell, mert a férje ebédet főz mintegy ötven diás családnak, mert a testvére táncolni vagy éppen gyöngyöt fűzni tanítja a gyerekeinket, … mert feláll a kispadról Attila fia vízilabdameccsén, ha telefonon hívjuk – és lemarad a gólról, … mert a kétségbeesett szülőhöz úgy tud szólni, hogy eloszlik a pánik, … mert, ha veszélyt érez egy gyermek körül, tűzön-vízen keresztül, falakat lebontva, azonnal lép, … mert »purcogós« puszit ad a kiskaticáknak, hogy felejtsék a szurkálások fájdalmát, mert megáll a nagykaticáknál és lelket gyógyít, ha »beüt« a kamaszkor, … mert a 900 grammal született kisbetegével minden évben közösen fújnak el egy szülinapi gyertyát az intenzív osztályon – tizenhárom éve, … mert másfél évtizede, minden nyáron egy hetet – hétfő reggeltől péntek estig – a gyerekeinkkel tölt az edukációs nyári táborban, nappal tanít, csillámtetkót ragaszt, táncol a hatévesekkel, éjszaka őrzi az álmukat és a vércukorértékeiket,… mert ott van az ovikban, sulikban, ha oktatni kell, … mert mire másnak elkezdődik a reggel, ő már túl van a pogácsasütésen és egy nyelvórán, … mert büszkék vagyunk arra, hogy mellettünk és megannyi feladat mellett tavaly megvédte a PhD-jét, … mert tegnapelőtt átölelte őt egy halmozottan sérült, diabéteszes betege és mosolyogva azt mondta, »ma« (mama).” Nos, ezért.

— Meséljen a magánéletéről: édesanyaként mit tart a legfontosabbnak?

— A férjemmel két gyermeket nevelünk. Igyekszünk részesei lenni életük minden fontos eseményének, segíteni, támogatni döntéseiket. Árpád fiam 23 éves, egyetemista, második diplomájának megszerzésére készül, már önállóan intézi a dolgait, ennek egyik példája, hogy az idén nyáron 3 hónapot dolgozott Amerikában. Attila, 15 éves középiskolás, az ő élete a sport körül forog, vízilabdázik, ha tehetjük, elkísérjük minden meccsére, a férjemmel a leglelkesebb szurkolói vagyunk a csapatának. Mindketten pici koruk óta aktív részesei nyári táborainknak (mind az országos, mind a saját szervezésűeknek), gyermeknapi, karácsonyi rendezvényeinknek. Egyikük számára sem jelent gondot a vércukormérés, inzulinbeadás vagy egy hipoglikémiás gyermek ellátása.

— Miért épp gyermekorvos lett?

— Családomban nem volt orvos. Édesanyámtól, aki körzeti nővérként dolgozott, sokat tanultam az emberek szeretetéről és a segíteni akarásról. Azt hiszem, neki köszönhetően választottam hivatásomat: a legesendőbbek pedig a gyerekek.

— Hogyan választotta a diabetológiát?

— A gyermekgyógyászati, majd gyermekpulmonológiai szakvizsga megszerzése után, akkori főnököm, dr. Márkus Vera főorvos asszony (akinek máig is hálás vagyok ezért) buzdítására kezdtem el foglalkozni a diabetológiával, hiszen addig osztályunkon nem működött diabéteszellátás és -gondozás. Így kerültem el a vezető gyermekdiabetológusokhoz, mint mentoromhoz, Soltész Gyula professzor úrhoz, Román Ferenc főorvos úrhoz, illetve az Iványi János tanár úr által vezetett nagy múltú, megyei felnőttdiabetológiára. Bárhol jártam is az országban, mindenütt megragadott az a töretlen lelkesedés, bátorítás, ahogy a kollégák a cukorbeteg gyermekek felé fordultak, átsegítve őket mindennapi problémáikon.

— Mi gyermekdiabetológusként az ars poeticája?

— Ha egy mondatban kellene megfogalmazni: nem engedem eluralkodni a csüggedést, kétségbeesést.

— Mi a legnehezebb Ön szerint egy cukorbeteg gyermek számára?

— A szabályok betartása. Eleinte pedig a „betegség” tényének elfogadása a legnehezebb, az utána következő időszak – ha megfelelő a közvetlen környezet támogatása – már sokkal könnyebb.

— Hogyan tudunk legjobban segíteni a diabéteszes gyermekeknek?

— Minél jobban ismertessük meg a betegségét, természetesen a gyermek szintjén, hiszen mindenkinél más-más módon kell segíteni az elfogadást. Semmiképpen se tekintsük „másnak” őket, betegnek pedig pláne nem. Ha megteremtjük ezeket az alapokat, akkor partnerré válnak a gyermekek és olyan együttműködés alakul ki, amelyben elmosódnak a határok orvos és betege között, miközben természetesen zajlik a terápia is.

Aranyanyu és csapata

Aranyanyu és csapata

— Mesélje el legkedvesebb történetét, amit gyermekdiabetológusként átélt!

— Nagyon sok kedves történetem van. Sanyi, a jelenleg 16 éves nagyfiú, aki kisded kora óta súlyos asztmás, 5 éve diabéteszes lett, amit nagyon nehezen tudott elfogadni. Mély lehangoltság, depressziós tünetek (gyógyszeres terápia is szükségessé vált), többszöri kórházi kezelést igénylő anyagcsere-kisiklás jellemezte az első két évet. Egy osztályos bentlét során támadt fel az érdeklődése az inzulinpumpa iránt. Rövid időn belül lelkes pumpaviselővé vált, anyagcseréje stabilizálódott, kórházi felvételre nem szorult, felszabadult, kiegyensúlyozott, egyre nyitottabb, közlékenyebb lett, nyári táboraink aktív résztvevője. A másik történet főszereplői a gondozói csapatunk tagjai, akiket a betegeink és szüleik Hétpettyes Angyaloknak neveztek el (gyermekdiabetológiai berkekben a kifejezést nem kell magyarázni), és akiknek 2013 karácsonyán azonos címmel megjelenő könyvvel fejezték ki köszönetüket és szeretetüket.

— Mi a legnagyobb sikere pályája során?

— A legbüszkébb a gondozói csapatomra, kollégáimra vagyok, akik fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy a betegeink a lehető legjobb ellátásban részesüljenek, és mindent figyelembe véve, megnyugtató eredményekkel kerüljenek át a felnőttgondozásba. A legnagyobb szakmai sikerem pedig kétségtelenül a PhD-fokozat megszerzése, ami megyei osztályon dolgozva nem volt könnyű.

H.V.

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!


Error