Gyerekektől tanultam

„Mi nem betegek vagyunk, különlegesek!”

Abban a szerencsés helyzetben lehetett részem, hogy részt vehettem a Rákosmenti Gyermekcukorbetegek Közhasznú Egyesülete által minden évben megrendezésre kerülő cukorbeteg gyermekek táborában, Horányban. Ebben az évben már nemcsak cukorbeteg, hanem lisztérzékeny gyerkőcök jelentkezését is várta az egyesület. Oktatótáborról van szó, úgyhogy sok-sok hasznos és fontos dolgot tanulnak meg a táborba érkezők.

Nem mertem felvállalni

23 éves egyetemista lány vagyok. 3 éve diagnosztizálták nálam ezt a betegséget, ami ha úgy vesszük, nem is betegség, hanem állapot, ami kezelésre és odafigyelésre szorul. Betegség ide vagy oda, az igazságot bevallva, rettentően megviselt, mikor megtudtam, a cukrosok közé tartozom. Ott ültem, az érettségi közepette, és nem tudtam elhinni, hogyan történhetett meg ez velem, egyáltalán miért pont velem? Rengeteg kérdés kavargott bennem. Most akkor mi lesz? Egy életen keresztül szúrhatom magam mindenféle tűkkel, inzulin nélkül akár az életemet is kockára tehetem? A diétát hogyan fogom betartani, szintén egy életen át? A mai napig nem sikerült ezeken felülkerekednem.

Próbálom azzal nyugtatgatni magam, hogy ez „csak” cukorbetegség, vannak ennél sokkal szörnyűbb betegségek. Nem mertem felvállalni, hogy igen, én cukorbeteg vagyok. Szégyelltem mások előtt. Ha esetleg szóba került egy társaságban, én gyorsan másra tereltem a szót, vagy ingerülten közöltem, hagyjanak békén, ehhez senkinek semmi köze. Visszagondolva ez nagyon nagy butaság volt a részemről, hiszen nincs ezen a égvilágon semmi szégyellni való.

Követendő példát kerestem

Visszakanyarodva a táborhoz. Tavasszal, a MACOSZ Facebook-oldalát olvasgatva pillantottam meg a felhívást, miszerint cukorbeteg gyermekek részére táboroztatási lehetőségeket kínálnak különböző egyesületek. Felkeltette az érdeklődésemet, hiszen egyrészt pedagógusnak tanulok, imádok gyerekek között lenni, másrészt mindig is kíváncsi voltam, hogy ezzel az „állapottal” hogyan birkóznak meg a kisgyermekek és a kamaszok, a maguk dackorszakával. Úgy éreztem, szükségem van arra, hogy követendő példát lássak magam előtt.

A tábor egy hete alatt a gyerekek rendkívüli felügyelet mellett táborozhattak, orvosok figyeltek rájuk, és próbálták kordában tartani a rendetlenkedő cukrokat, illetve fenntartani a megfelelő cukoreredményeket. A két jelen lévő orvos mellett ne feledkezzünk meg a tábor hőseiről, a dietetikusokról sem, akik minden energiájukkal, szaktudásukkal azon voltak, hogy minden gyerek személyre szabottan, a pillanatnyi cukoreredményéhez mérten, megfelelő szénhidrátmennyiség-bevitellel kapja meg a maga ételadagját.

Finomabbnál finomabb ételek kerültek elénk az asztalra. A gyermekek a napi 6 étkezés előtt szépen sorban a falnál, ahol az adatok szem előtt voltak, kiszámolhatták, miből mennyit ehetnek. Ez szuper dolog, hiszen sokaknál otthon ez nem szokás. Egészen felvillanyozódtak ilyenkor, hiszen izgalmas dolog a kicsik számára a számok világába utazni: mennyit is ehetek a kedvenc ételemből? Étkezések előtt természetesen az elhagyhatatlan vércukormérés is szerepet kapott, ekkor életbe lépett a „Kinek jobb a cukra?” című verseny.

A kis táborlakókhoz számtalan vendég érkezett, az RTL Klub híradósa, Erős Antónia, a zenész Hevesi Tamás, akinek a társaságában dalra is fakadhattak. Természetesen a beszélgetések alkalmával magára a cukorbetegségre helyeződött a hangsúly, bátran kérdezhettek a gyerekek, vagy megoszthatták tapasztalataikat, élményeiket egymással és vendégeinkkel. Láthatták, hogy híres emberek is szenvednek ebben a betegségben, és bármit elérhetnek cukorbetegen.

Karaokézásra, mindennapos mozgásra, játékra, a szentendrei skanzen látogatására is nyílt lehetőségük a gyerkőcöknek. A karnyújtásnyira folydogáló Duna rendelkezésünkre állt egy kis nyári pancsoláshoz. Zumbáztunk, fociztunk, beszélgettünk, sütögettünk, kirándultunk, jókat ettünk! Igen, így bizony, a diétával együtt is istenieket ehettünk!

Életemben először mosolyogva szúrtam

Egy valami volt közös mindannyiunkban: a cukorbetegség. Amelyet nem szabad félvállról venni, amelyre oda kell figyelni, amelyet meg kell tanulniuk a gyerekeknek már ebben a korban, kicsiként is kezelni. Hihetetlenül sokat tanultam ezektől a gyermekektől. Én 23 évesen sírtam, hogy meg kell szúrnom magamat egy apró kis tűvel. Ők 7-8-10 évesen rendíthetetlenül szurkálják magukat, rezzenéstelen arccal. Ott álltam közöttük – mint felügyelő, segítő – és arra gondoltam, hogyha ők, gyerekek lévén ezt tudják csinálni és élvezni emellett a gyermekkorukat, akkor nekem is kötelességem 23 évesen, felnőtt fejjel végre kinyitni a szememet, tudomást venni a betegségemről és betartani a szabályokat! Hiszen nincs más választásunk, ha hosszú és egészséges életet kívánunk magunknak.

Előttük én voltam a példa, egy felnőtt élete cukorbetegen, előttem pedig ők. Velük együtt számoltam a szénhidrátokat, velük együtt mértem a cukromat, versenyeztünk, kinek mutat jobb eredményt a cukormérő? Életemben először mosolyogva, jó kedvűen mértem vércukrot, szúrtam meg magamat az inzulinnal. És ezt nekik köszönhetem! Elindított ez a tábor valami nagyon jó úton, amiért örökké hálás leszek a táborvezetőnek, a dietetikusoknak.

Utolsó mondatként egy barátnőm szavait idézem: mi nem betegek vagyunk, hanem különlegesek! A gyerekek szemében ugyanez tükröződött. Kellő odafigyeléssel bármit elérhetünk!

Leidinger Judit

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!