A cukorbetegség és MI — Futó babakocsi

16 hónapja, hogy Marci velünk van (a kinti világban is), hosszú, gyönyörű, nehéz, kihívásokkal teli időszak volt. Most nem kanyarodok el abba az irányba, hogy mennyire csodálatos, létezésem lényege és értelme ez a kis lurkó, mert az messzire vinne, és ez itt elvileg egy sportról szóló írás.

Szóval Marci születése után, körülbelül a második hónaptól foglalkoztatott a gondolat, hogy megint el kellene kezdeni valamiféle sporttevékenységet, aztán ezt még egy hónapig forgattam magamban, majd a három hónapos szülinapon futócipőt ragadtam. Kicsit tartottam az első futástól.

Olyan dolgokat hallottam újrakezdő anyukáktól, hogy a belső szervek nem biztos, hogy visszatalálnak a helyükre még itt az elején, és olyan érzés lehet, mintha lampionok módjára lengedeznének az emberben. Féltem attól is, hogy a császáros sebem érzékeny lesz, fájni fog. Harmadrészt a 10 hónap kihagyás és az edzetlenség aggasztott. Szerencsére ezek közül csak az utolsó jött be. De az nagyon! Az első pár futás alkalmával úgy éreztem, mintha még soha nem futottam volna. Az 5 km, 7-es tempóban, 180 feletti pulzussal olyan volt, mint anno a maratonom utolsó 5 kilije. Az izomláz is pont olyan volt utána. Na, gondoltam, most akkor megint jó messziről kell majd kezdeni a visszatérést!

December közepétől nagyjából heti 3-4 alkalommal sikerült eljutnom futni 5–6–7 kiliket. Szép lassan elkezdtem gyorsulgatni, de a 6 perc/km-es határt sehogy sem sikerült átlépnem. Hihetetlennek tűnt, hogy én valaha ebben a tempóban lefutottam egy maratont, most meg 6 km-t sem bírok. A lelkesedés töretlen maradt, gazdagabbak lettünk egy futó-babakocsival is, viszont egyre nehezebb volt rávennem magam a futásra, nagyon fáradt voltam, amit a nem alvások és a szoptatás számlájára írtam. A pulzusom nemhogy javult volna, rosszabb lett.

Nem értettem, hogy miért nem javulnak az eredményeim, miért nem gyorsulok, miért olyan bitang magas a pulzusom. Aztán kiderült, hogy a kialvatlanság csak az egyik tényező a dologban, ugyanis visszatért nem várt kísérőm, a pajzsmirigy-túlműködés. Bumm! Két nagyon vacak hónap következett, mindenféle nyavalyákkal, iszonyú kimerültséggel, extra pulzusokkal, örültem, hogy élek, és egyáltalán Marcit tudom rendezni (segítséggel). Ilyen félhulla állapotban töltöttem a 2 hetes szlovéniai nyaralást is, ahol azért sikerült szépeket túrázni és gyönyörködni a hegyekben.

Aztán szépen lassan, ahogy lenni szokott, visszarendeződtem. Két hónappal azután, hogy kiderült a turpisság, a hormonjaim kezdtek visszatérni a helyükre, ez augusztus eleje lehetett, úgy gondoltam, megkockáztatok egy laza kocogást, szigorú pulzuskontrollal. És ekkor következett a csoda. 160 fölé nem ment a pulzusom. 140–160 közötti átlagokat futok azóta is, ami hihetetlen. Bár a tempó még mindig lassú (6,5–6 perc/km), legalább már látom a fényt az alagút végén. Hatalmas megkönnyebbülés! Nem is célom most a gyorsulás, örülök, hogy ebben a zónában tudom tartani a pulzust, aztán, ha idővel jön a sebességnövekedés, annak csak örülni fogok.

Több dolgot is tanultam az utóbbi hónapokból, de talán a legfontosabb, hogy el kell engedni dolgokat, és hogy néha be kell húzni a kéziféket. Ha nem jön össze a futás, akkor nem jön össze. Ha a testem jelez, hogy most ne, akkor azt szeretettel és tisztelettel tudomásul veszem, és nem erőszakolom bele egy számára rossz helyzetbe. Ha pedig sikerül összehozni egy jó edzést, akkor azért hálás vagyok. Gyakorlom az elvárások nélküli életet. Nem könnyű, de az élet most erre terelget.

Sajnos, mászásról nem nagyon tudok beszámolni. Néhányszor voltunk sziklán és műfalon Miskolcon. Az élet úgy hozta, hogy Debrecenben lehetetlen mászni, egy egészen abszurd és nonszensz helyzet következtében (van fal, de nem lehet használni…), ami eléggé kellemetlenül érinti a helyi mászóközösséget. És akkor finoman fogalmaztam…

És amit az ősz hozott… Újra részt veszek az Oxigén kupa versenysorozat 5 km-es távjain is, ahol sikerült már háromszor is 5:30 körüli tempóval futni. Decemberben sikerült 15 km-t egyben futni, már kétszer is, ez a leghosszabb táv a visszatérésem óta. Egyre hosszabbakat, egyre gyorsabban sikerül futni, meghalás nélkül, aminek szintén nagyon örülök. Ez most az egyik célom: hosszabbakat futni, lassan! Sok motivációt kapok, a Fuss babakocsival közösségtől. Annyira jó látni azt a sok futóanyut, -aput, akik minden nagy futóversenyen képviselik ezt a csapatot! Remélem lassan, türelmes munkával valamikor ismét rajthoz állhatok, állhatunk majd hosszabb távokon is.

Enyedi Nóra

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!