Csak legyél ott…
Az előző számban arról írtunk, milyen lelki folyamatok játszódnak le a diabétesz diagnózisa után a diagnosztizáltban és családjában. Tágítsuk most a kört, nézzük meg, milyen gondolatok kavaroghatnak a tágabb környezet fejében (…és adjuk oda nekik ezt a cikket)!
Amikor valaki megtudja, hogy egy ismerősénél cukorbetegséget diagnosztizáltak, gyakoriak az alábbi gondolatok: „Nem akarom zavarni. Biztosan kellemetlen lenne neki most beszélni erről a szörnyűségről. Ó, lehetne sokkal rosszabb is, ezzel együtt lehet élni.” Ezekkel a gondolatokkal védjük önmagunkat attól, hogy egy ilyen nehéz helyzetben megérintődjünk. Nem gonoszságból tartjuk magunkat távol, dehogy.
A helyzet az, hogy nem tanítottak meg minket arra, hogyan legyünk egymás segítségére. Sokszor nincsenek szavaink, gesztusaink az együttérzés kifejezésére, elkoptatott közhelyekkel menekülünk ki a nyomasztó helyzetekből.
Könnyen lehet, hogy semmit nem kell mondani. Csak ott lenni. Így kezdődik. A másik ember krízise tükör nekünk is. Ránézve leporolódnak a saját félelmeink a Nagy Mítoszainkkal kapcsolatban – az élet végessége, a szerelem elmúlása, az igazságos világba vetett hitünk –, mind elénk állnak, és akarnak tőlünk valamit. És hozhatnak is nekünk valamit – csak ehhez előbb közelebb kell menni hozzá: a beteghez, az elhagyotthoz, a bajban lévőhöz.
Mit tehet hát a diabétesszel frissen diagnosztizált gyermek vagy felnőtt tágabb környezete?
Mit tehetek, ha én magam kerülök ilyen helyzetbe? És mit ne tegyek?
"Keresd vele a kapcsolatot! A krízisben lévő ember egy gödör alján ül, és nem lát ki belőle. A megvárom, míg ő keres éppen ezért ebben a helyzetben nem előrevivő. Ráadásul nagy valószínűséggel ő is ugyanannak a kultúrának a „terméke”, mint te – nem akar terhelni a bajával. Paradox. Még ő van tekintettel rád, onnan a gödör aljáról.
Hallgasd meg! A beszélgetés önmagában gyógyító rituálé. Receptre kéne felírni! Egy másik ember szeretetteli figyelme napi rendszerességgel. PH, aláírás. Bárkinél beváltható.
Kérdezd meg, hogy miben segíthetsz neki! Lehet, hogy először nem is tud mit kezdeni ezzel. Bele sem gondolunk, segítség lehet már az is, ha visszahívunk valakit, hogy neki ne kerüljön pénzbe. Ha elvisszük kocsival egy vizsgálatra. Ha megszerzünk egy könyvet. Ha felhívjuk, hogy egy jó film lesz a tévében. Ha jelen vagyunk, ha figyelünk. Ennyi.
Figyeld, mire van szüksége! Van, hogy felüdítő számára a „minden-rendben-lesz” optimizmus, van, hogy ez fárasztó neki. Ahogy az ő lelkiállapota változik, úgy kell ehhez alkalmazkodnod! A szándékod nyilván jó, és tényleg elhiszed, hogy jól alakulnak majd a dolgok, de lehet, hogy ő még nem tart ott. Inkább csak jól válaszd meg a pillanatot, amikor ő is nyitott erre. A krízis olyan, mint egy szűk lyuk, ahová ő most beszorult. Abban segíthetsz neki, hogy egyre tágabb legyen az általa észlelt lehetőségek tere – de nem mindegy, hogy vésővel és pajszerrel esel neki a barlang falának, vagy finom mozdulatokkal.
Ne tanácsolj! Fontos, hogy megértsd: semmi szükség arra, hogy megmondd a tutit. Ha ezt elengeded, neked is könnyebb. Ne mondd meg, hogyan kellene viselkednie, hogyan kellene éreznie!
Ne félj! Lehet, hogy sírni fog, lehet, hogy átkozódik. Ez a krízisfolyamat része, szükséges ahhoz, hogy megküzdjön azzal, amiben van. Az ilyen mondatok, hogy nem hagyhatod el magad, csak a feszültségét növelik. Mert aki sír, és átkozódik, és szélsőségesen negatív érzelmeket él meg, nem elhagyja magát, hanem feldolgozza az őt ért traumát. Ennek segítségével oldja majd meg. Ha ebben a társa leszel, nagyon sokat segítesz neki.
Csak legyél ott neki! Mindig a kapcsolat az, ami gyógyít – pszichológus vagyok, tudom, miről beszélek.
